Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-10-19 / 126. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 126. Szombat, October 19-én 1861. HÖLGYFUTÁR Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy m nap, és számos mümelléklettel. Szerkesztőségi szállás: zöldkert-utca 6. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadóhivatalába (ferenciek terén, 7. sz. földszint) küldendők. Előfizetési dij : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 újírt Félévre..............................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési felhívás a „HÖLGYFUTÁR“ October—decemberi folyamára. Lapunk jövőre is a legterjedelmesebb szépirodalmi lap leend, s minden másodnap megjelenik. Mellékletül havonként adunk egy képet. Most különösen October elején mellékeljük Tiirr István arájának, Bonaparte Wyse Adél hercegnőnek gyönyörű arcképét, melynek eredeti photográfiájával e lapok szerkesztőjét maga a vőlegény tábornok ajándékozta meg. Továbbá adni fogjuk a Szöllösy-nővérek arcképét, a mint bájos táncukat lejtik. Előfizetési föltételek: October—decemberre 5 frt, mely is a „Hölgyfutár“ kiadó-hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendő. Kelt Pesten, sept. 14. 1861. A „Hölgyfutár“ kiadó hivatala. A gyepágyon. A gyepágyon fekszem hanyatt, úgy nézem a csillagokat, Csillagoknak ezereit, Isten ragyogó szemeit. Az égbolt az isten arca, — És miattam bárki vallja, Hogy a szegény ember képe Teremtve az istenére. Ama szegény emberé, mely Telve bűnök szeplőjével .... Oh szánandó ember, a ki Márma nem is tudsz pirulni! Az égbolt az isten arca, És szabad fölnéznem arra, Oly ihlen , oly mosolyogva, Mint egykor a galambomra. Nem félek most, hogy a fejem Leütik, mert fölemelem, S egy elejtett, hibás szónak A lesz vége, hogy elcsapnak. Nem pirulok még azért sem, Hogy szegény a születésem, S rangom majd egy azokéval, Kiket némely nagy ur rugdal. Boldog, büszke, minden vagyok, Rám ragyogván a csillagok, — Mintha visszamosolyognák Azt az eszmét, gondolatot, A miért én élek, halok ! Csermelyi Sándor: A VÉGRENDELET. Novella. Beöthy Leótól. (Folytatás ) Luiza tehát teljes átengedéssel, egy pillanatig sem küzdve érzései ellen, adá lelkét szerelmének ; egyetlen gondolata volt Lajos, lelkének egyetlen gondja, eszméinek minden egyebet kizáró tárgyat volt az imádott férfi benseje, oh mint szeretett volna oda betekinteni, és megtudni, hogy nem vágyaitól vakított képzelő tehetségének célja-e, mikor Lajos hangjában és tekintetében olyasmit hall vagy lát, mi reményét pompásan virulni engedi, miként a harmaton tükröződő napsugár fejti szét a virágbimbó leveleit. Fog-e szerettetni, e kérdés tölti be lelkét egészen, hogy ez érzésekből, ha kölcsönösek lesznek, mi fejlődhet, hogy e szerelemnek mi jövője lehet, arra nem gondolt, s nem is tartotta e kérdéseket lényegeseknek; szeretni és viszont szerettetni, mit kívánjon egyebet? Hallotta volt ugyan már, hogy nagy urak nem szoktak nőül venni szegény, alacsonyabb rangban álló leányokat, de Luiza ezzel nem gondolt, miután teljes tudatlanságban volt, mint ez nem is lehetett máskép anyátlan leánynál, kinek nem volt egyetlen, akár idősebb, akár hasonkorú nő ismerőse, ki megmagyarázta volna, hogy a szerelemnek mi szüksége van házasságra. Lujza kételyei mindinkább ritkultak, és szive napról napra több reményben virágzott. Lajos modorába valami kimondhatatlan lágyság, mely növekedni látszott, töltött ellenállhatlan bájt, a legszentebb örömöktől engedé dagadni a fiatal leány keblét. Amenyit erősödött Lujzában a remény, hogy Lajos szivét birja, anyit gyarapodott benne azon hit is, hogy Lanzenberg grófban hasonlókép gerjesztett, akarata ellenére, szenvedélyt. E meggyőződés, mely más nőnek hizelgett volna, őt, ki a legcsekélyebb kacérságra képtelen, s minden hiúságtól ment volt, mély ijedelembe ejté. Saját érzelmei után ítélve meg másokéit is, és sejditve a keservet, melyet érezne, ha Lajos hideg maradna irányában, szánnia kellett azt, kinek szerelme viszonzatlan ; mig másrészt István gróf jelleme, melyet igen szenvedélyesnek hitt, komoly aggodalmakkal tölté el. Nem tudta, hogy férfiak közönségesen mit szoktak tenni, ha szerelmök visszavettetik, és boldogabb vetélytársuk akad, de azt gyaníthatónak gondolá, hogy erősebb lények nem hajolhatnak meg ellentállás nélkül ama határtalan kétségbeesés súlya alatt, melynek ily esetben el kell árasztania az ember szivét. István grófot, bár maga sem tudta volna okát adni, hogy miért, nagyon szenvedélyes és erőszakos lelkületűnek gondolá, minek következtében mindenféle borzadalmas történetekkel, melyeket atyjától hallott hosszú téli estéken, párbajokkal, s más effélékkel összeköttésben jutott eszébe az ifjú vendég, kinek megjelenése most rendesen igen kellemetlenül hatott reá, sőt némi ijedtséggel tölté el mindig, anyira, hogy arca elhaladványodni szokott, bár alig észrevehetőleg. Lanzenberg gróf alig palástolt szenvedélye növekedni látszott ; az utóbbi napokban alig fektetett korlátot szavainak s viseletének, még Blénancey jelenlétében is, és tegnap már ajkain látszott lebegni a nyílt vallomás, mikor Lajos megjelenése gátolá meg szándékát, Luiza nagy megelégedésére. Luiza szerette volna kerülni Lanzenberg grófot, de ez nem volt lehetséges ; ha a szobában maradt volna, Lajost sem láthatta volna, már pedig ez áron nem akarta megvásárolni a békét. Kiment tehát a kertbe azon reménynyel, hogy a véletlen a kettővel egyszerre, vagy Lajossal elébb hozandja össze. Reménye azonban nem teljesedett, mert midőn lesütött fővel, s kissé elmerülve haladt a kert felső része felé, egy az ő utjával szegletet képező sűrü lúgos ösvényből gyorsan kilépve, egyszerre mellette termett Stephanie, szokatlan fölindulást eláruló vonásokkal. Luiza e hirtelen megjelenésnél elhaloványodott, s szíve sebesebben kezdett verni, különösen ai tán ifjú üldözője arcának kifejezését észrevette, s aggódva me