Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-12-03 / 145. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 145. Csütörtök, december 5 én 1861. HÖLGYFUTÁR Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy műlap, és számos műmelléke 11 e 1. Szerkesztőségi szállás: zöldkert-utca 6. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó -hivatalába Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő : TÓTH KÁLMÁN. Főmunkatárs : VADNAI KÁROLY. Ferenciek terén, 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési dij : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujírt félévre..........................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. Kedvesemhez. in. Öltözködj’ fehérbe, Liliom köntösbe, Virágos kendővel Szép fejedet kösd be. Ékesítsd a melled Rózsa-bokrétával, Asztalod rakd tele Kiküllő borával. Termeidet vond be Párducos szőnyeggel, Engedj rá ragyogni Arany sugárt reggel. Illatozó méntát Szórj ágyad elibe, Engedj lángszerelmet Költözni a szívbe. Aztán dalolj s várj rám , Küszöbödre ülve, Jövök, rózsám, jövök, Szárnyakon röpülve. Ki anyiszor, mint én Esett a pokolba, Nem késik bejutni A paradicsomba. Zajzom.* AZ ELSŐ REGÉNY. (Beszély.) Ileniczky Emiltől. (Folytatás ) Aladár, csöndes kis szobájába zárkózva, napokig dolgozott már a beszélyen, lelkének megfeszített erejével. Nem háborgatók et oly gondolatok, mint milyek sok hígfejü vadpoéta érzékeny szivét az első költemény vagy beszélyke kifaragásánál megszállják; nem hitte ő, hogy minden brrt lap a halhatatlanság babérait fűzi halántéka körül ; sőt műveit gyöngébbnek tartá, mint bárki más, mint a legszigorúbb bírálat, és ha az éjnek késő óráiban már lassan égő gyertyája mellett a javítgatásokban kifáradt, és művén többé javítani nem tudott, szomorún sóhajta fel: mert nem tudom jobban! A beszély végre, négyheti munka után, elkészült. — Még egyszer átnézem, — mondá magában, — és holnap átadom a szerkesztőnek. Ez így tartott egy hétig; néhányszor már egész a szerkesztségig elment, s ott a kapuban elhagyta bátorsága: „még egyszer átolvasom“ — mondá és visszatért. Csak egy barátja lett volna, akit felkérhet, hogy művét adja át személyesen a szerkesztőnek, de nem volt senkije; magának kellett nyolcadszor is menni. Összeszedte minden bátorságát, hogy zavarba ne jőjön bírája előtt, és el ne árulja, hogy a műi szerzője ő, s nem egy jó barátja. Aladár az ajtóhoz ért, kopogott, s félve halla a „szabad“ szót fülébe csengeni. Alig hihető, hogy mily félő tisztelet szállja meg a fiatal írót, midőn első művével egy tekintélyes szerkesztő előtt megjelen, kit eddig csak műveiből ismert, de a ki elérhetlen magasságban állt fölötte, kit képzelete minden jeles és nemes emberi tulajdonokkal felékesitett, s kiben e pillanatban biráját látja, szavától függvén a boldogság legtisztább vagy a fájdalom legkeserűbb érzete. Az ajtót megnyitá Aladár, belépett a szobába, melyben Bajnai íróasztala előtt ülve, kéziratok olvasásával (a szerkesztői mulatságok legkellemesbikével volt elfoglalva. — A szerkesztő urat keresem, — mondá Aladár. — Szolgálatára állok, — válaszolt ez. — Sárváry Aladár barátom felkért, hogy e kéziratot szerkesztő urnak átadjam, s egyszersmind megkérjem, hogy véleményét, akár kedvező, akár kedvezőtlen legyen, nyilvánítsa. — Szívesen, még ma elolvasom, s a jövő számban válaszolok. Aladár nem várva többet, meghajta magát és távozott. Nap múlt nap után, még ember nem várta úgy a szombatot, mint Aladár, mert akkor szokott volt a „Szivárvány“ megjelenni. Kora reggel elment a kávéházba, hová lapokat olvasni rendesen járt. Már fél óráig várakozott, s a kihordó még sem jött; ha tudja, menyire várja Aladár, talán eltér a szokásos rendtől, s ide hozza először. Az ajtó minduntalan felnyílt, Aladár mindanyiszor odatekintett, de a kihordó helyett majd egy mosolygó arcú dandy, majd egy jól megtermett, az élet és a politika minden viszonyai közt vidám házi úr, majd egy gondolkodva haladó pápaszemes professor, majd egy pókkarcsúságú tőzsér lépett be, kik csöndes reggelen, míg a jurátusok fel nem forgatják a kávéházi világot, szoktak e falak közé járni reggelizés melletti olvasásra, sok vártásra végre megérkezett a kihordó, a pincér tüstént keretbe tette a lapot, de Aladár helyett, ki már órával ezelőtt kérte, egy épen most érkezett ügyvédnek adta, kitől egykor-máskor jó borravalót szokott kapni. Aladár várhatott megint egy órát, mert ez az ügyvéd oly úri ember volt, aki minden szépirodalmi és politikai lapot végig olvasott, a címtől kezdve az utósó betűig, a hirdetéseket, sőt még a szerkesztő és kiadó neveit sem hagyva ki. A színházi bírálatokat különösen betűzgető, ha operabírálat volt, tanulmányozá, és anyira, hogy gyakran megtörtént, miszerint valamely társaságban operáról lévén szó, a „Szivárvány“ bírálatát szorul szóra elmondta, természetesen mint saját ítéletét, amiért rettentő okos urnák tartották, zenéhez értőnek , pedig az igazat megvallva, anyit értett hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. A színházi bírálat ma hosszúra terjedt, s ezért kelle Aladárnak egy órát várnia, ekkor is csak úgy adta át, hogy megint visszakapja. Aladár remegve tekintett a lapra, lassan fordíta egy levelet, utána a másikat, s mikor a harmadikra nyitott, szeme káprázni kezdett, s nemcsak szive, hanem keze is reszketett az öröm miatt. Mily öröm hasonlítható össze azzal, melyet Aladár e pillanatban érzett ? Első művét látó nyomtatásban! Hadvezérnek az első diadal, orvosnak az első szerencsés gyógyítás, ügyvédnek az első nyert pör fölötti öröme mily óriási távolban áll azon boldogságtól, melyet az író első műve fölött érez; e boldogságot tekintve, a forrás tisztaságát egyedül az anya boldogságához hasonlíthatjuk, ki első magzatát karjaiba zárva, csókjai által üdvözül. Mily különböző érzelmek szállták meg e pillanatban Aladár lelkét, könnyű lesz átérteni azoknak, kiket az életben egyszer máskor . váratlan, az emberi életben korszakot képző örömért, éne váltakozó