Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)
1862-04-22 / 48. szám
Budapest 13-dik évf folyam. 48. Kedd, április 22 án 1862 HÖLGYFUTÁRI Megjelenik hetenkint hat legnagyobb feliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy éi nap, és számos mű meléklettel. Szerkesztő szállása: reáliskola-utca 6. sz. 1. em., hová minden szerkesztőségi kézirat bér mentve utasítandó- Az előfizetési és hirdetési dijak Einich Gusztáv úr kiadó - hivatalába Közlöny az irodalom, társasélet, és divat köréből. Felelős szerkesztő : BULYOVSZKY GYULA. Főmunkatárs : BALÁZS FRIGYES-művészet (Ferenciek terén 7. sz. földszint küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujfrt. Félévre.................................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. Keleti dalok. IV. (Bécs , ápril 16.) Elmerült már élethajóm A viharban , tűzben , És én várva vesztemet, már Többé nem is küzdtem. Megláttalak ekkor messze, A távolban téged ! S szivemben a kétségbesés Vágy és reménynyé lett. KÉT FALU BAJA. (Beszély) Abottfi Lajostól. (Folytatás.) Bár a szép, fürge leánykák, vidor daliással fittyet hányva a felhőknek, ugyancsak forgatódtak a gyűjtésben, az erős férfiak pedig azon önérzettel, hogy a tiszteletes urnák dolgoznak, ugyancsak ki akartak tenni magukért; mindazonáltal Jancsi félrevágva a kalapot fején, megfelelt gyorsaságuknak, nem gyűlt körülé halomra a széna, sőt még arra is ráért, hogy egy egy megszáradt tövist a széna közül tréfásan visszadobott a leányokra. A munka kettőztetett sebességgel fogyott, s a gyűjtés a börzsönyi rét azon széle felé, hol az a lacaiak határait érinti, mindinkább közeledett. Ámbár ez némi kellemetlen mellékgondolatot is hozott magával, az mégis csak a tiszteletes ur malmára szolgáltatott vizet, mert a lacaiak, hogy megmutassák a börzsönyieknek, hogy ők milyen munkások, annál jobban összeszedték minden erejüket. — Lesütötték fejeiket, oda se néztek a börzsönyieknek, szívvel, lélekkel a munkának adták magukat. A börzsönyiek már nem voltak tőlök messzebb egy jó hajitásnyinál, mert ők is siettek a munkával, — ők meg a rektorjok szénáját gyűjtötték, s igen nagy ingert, jó kedvet adott nekik az a munkához, hogy alattomban magukban a lacaiakra tréfálkozhattak. Az ő felvigyázójok nem volt komoly, higgadt férfiú, mint a lancaiaké. A rektor vidor, eleven leánya nézett munkájok után. Ahol szép és a mellett csintalan fiatal felügyelő van, ott a munka tréfásan és tréfaként foly. Nem is volt se hossza se vége a nevetgéléseknek. Maga a szép rektor leány volt a főmester , mert köztudomás szerint, a rektor leányok a mily szépek, épen oly hamisak és csintalanok, — kedélyüknek e rózsaszinét alkalmasint atyuskáiktól öröklik, kikben a páratlan örök jó kedv még a kollégiumok tréfás és vidor percei között megfogamzván, életbölcseséggé erősödik. Rektor Zsuzsika maga az élet volt, — azaz épen olyan, amilyennek az életnek valóban lenni kellene, mint a szép virág mosolygó, mint a játszi madár fecsegő, s mint a felhőtlen ég derült és vidor. Ezek mind oly tulajdonok, melyek tetszőkké tesznek egy kevésbbé szép alakot is, Zsuzsikát pedig hajóiévá tették, mert szép arcú, karcsú termetű s gömbölyű karú leányka is volt egyszersmind. Maga is megragadta a villát s rendet választott, s gyűjtött a nevetgélő leányokkal egy sorban, nem ugyanazért, hogy avval na-Jösz-e, mint egy mentőcsónak, Jösz-e felém tartva, Hogy kividd az elmerülőt Egy virágos partra? Vagy úgy jösz-e, mint a hullám, Fölemelsz még egyszer, De csak azért, hogy azután Mélyebben temess el! Tóth Kálmánagyobb tüzet adjon a munkához, mint inkább, hogy közelebbi alkalma legyen bohókás, tréfás társalgásaikban résztvenni. Nem hagyta aludni a kedvet, gyújtott mint egy elpattanó szikra, egymásután találta ki a tarkábbnál tarkább ötleteket, s midőn azokat a leányokkal közölte, ő maga nevetett rajta legjobban. A szépek ahol vetélyről nincs szó, a leggyorsabban rokonszenveznek egymással, igy a szép Zsuzsika is legörömestebb húzódott a faluban szépségéről legszebbnek kikiálltott leányhoz, a szép Lidihez. Lidi parasztleány volt, de nem volt úgynevezett parasztszépség mely csak a testvérmességében fejezi ki magát, finom kis kezei, kis lábú.10 fehér arca valóban kár voltak a nap prédájának, arcán volt oly ábrándos kifejezés, melyet a népnél hiában akarunk mindennap keresni, nem a test nézett ott a szemekkel, hanem a szív, a lélek; a nagyvilágban ez kiváló ragyogó tulajdon a nép pedig rendkívülisége miatt hiánynak, betegességnek tartja. Zsuzsika ilyen percekben úgyszólván barátnéja volt Lidinek, vele sugdosott, őt választó bohókás ötleteinek továbbadójává, szószólójává, melyek a harsány nevetéseket kifogyatlanokká tevék. S hogy most ezek mind kinek a rovására történnek azt a szegény lacaiak sejtették legjobban, mert a férfiak erőt vetten, komolyan nagyokat nyeltek, mint akiknek ama határtalan kedv nincs ingekre, a leányok pedig csak azért is nagyobb visítással énekeltek, hogy a másikak nevetgetéseit ne hallhassák. Gyanítottak mindent, s mégis úgy tettek, mintha semmit se vennének észre abból, hogy a nevető arcok többnyire feléjük irányozvák. Az incselkedésnek rendesen az a természetes befolyása van, hogy nem nyughatnak, míg nyílt térre nem lépnek, olyan tréfás viszketeg ez, mely fokonkint ingerel. Ekként voltak a szép Zsuzsika és tolmácsa a szép Lidi is, nem nyughattak bohóságainkkal, mennél inkább közeledtek a lacaiak felé, annál magasabb hangban nyilvániták célzataikat, s folyvást nagyobb vérszemet nyertek amazoknak tettetett közömbössége által. Hogy e szép, nemes higgadtságot leginkább a tiszteletes úr jelenléte okoz, az is bizonyos. — „Ni!ni! leányok, nézzétek csak, ugye olyan az a boglya, mint egy hordó ? — hangoztatá nevetgélve a szép Lidi. A leányok kacagtak, s a hamis Zsuzsika megint súgott. — „De csak jó annak, aki úgy érzi a kádármesterséget, — nyilvánitá a szószóló Lidiké. A leányok megint kacagtak s lopva odatekintettek szavaik hatását kilesni. Senki sem látszott rájok figyelni, pedig jól hallották, hanem férfiaknak méltóságon alól van lányokkal perlekedni.