Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)

1862-06-03 / 66. szám

Budapest 13-dik évf folyam. 66. Kedd, junius 3-án 1862. HÖLGYFUTÁR Megjelenik hetenkint hat leg- nagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy mű lap, és számos műmelléklettel. Szerkesztő szállása: Reáliskola-utca 6. sz. 1 em. hová minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó. , Az előfizetési és hirdetési dijak mich Gusztáv úr kiadó - hivatalába Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő : BULYOVSZKY GYULA. Szerkesztőtárs: BALÁZS FRIGYES. Szerkesztőség : ország út, 15-1iklám. (Ferenciek terén 7. ez. földszint küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujfrt Félévre....................................9 . Évnegyedre .... 5 . Hirdetések Gyorsan közöltélnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. KELETI DALOK. V. Haragudott a nagy tenger nagyon, Hullámait úgy hányta, oly vadon, úgy csikorgatta tajtékos fogát S harapta a hajónak oldalát. Kérdem : mért haragszik oly végtelen ? Hiszen vizében fürödik a menny, Az ég, a nap, a hold s a csillagok — S e a világon, ő a legnagyobb. Felelt a tenger vissza énnekem : Bohó te! hisz szivedben van a menny, S az én hullámom se oly végtelen, Nagyobb — nagyobb benned a szerelem! VI. Boldog voltam, mig bámultam Szűzi arca fehér hamvát, Mig csodáltam sötét haját, Elámultam szép kis kezén, És hallgattam beszédének Elkábitó édes hangját: Oh akkor én boldog voltam, Amig tovább nem gondoltam. De mióta azt gondoltam : Oh ha ez arc megérintne ! Ha e szép haj rám omlana ! Ha e kis kéz megölelne ! S ha az a hang, az az édes, Azt mondaná : engem szeret: — Azóta egy vágy lett lelkem, S olyan boldogtalan lettem. VII. Hogy repül a madár fészkébe, Fára a folyondár hogy szalad, Hogy megy a folyó a tengerbe, Csak énnekem hozzád nem szabad ! Hogy beszél patak a virágnak, Hogy sóhajt fához a fuvalom , Még a felhő, az is beszélhet, Csak nekem nem lehet szólanom ! Pihen a harmat a fűszálon, Napsugár a virág levelin, Tenger is az éggel egyesül. Csak te nem lesz soha az enyém! — Páris. — Tóth Kálmán. Épen öltözködtem, gyermekeimmel mulattam, kik szokás szerint jó reggelt mondani voltak nálam, hintó állapodik meg kapum előtt, abból egy férfi száll ki, lélekszakadva fut fel a lépcsőkön, zörget ajtómon, és kér azonnali bebocsájtást. A hangot megismertem, Keéryné udvarmesteréé volt. Rohant elejtem, és elfojtott hangon mindenekre kért, ha követném. Szemei kisülyesztetve, arca halovány sárga, hajai rendetlenségben, nyakkendője feloldva, fehér kesztyűvel, feketébe öltözve, de mindene szennyes, poros, úgy nézett ki, mintha a tegnapi estélytől elhajtatott, s azóta nem nyugodott volna. Külseje, hangja oly borzadást okozott, hogy gyermekeim kifutottak, én öltözésemet nyakra főre folytattam, kérdésemre mi a baj? csak azzal felelt, hogy : nagy, igen nagy . . . hogy siessek ! Két perc alatt elkészültem, követtem, beültem a hintóba, mely Keéryné háza felé vágtatott. — Tán végrehajtás történt?... személyes fogság? . . . kérdem. Meredten tekintett rám, előtte e gyanú, e kifejezések érthetlenek voltak. — Oh nem, — telelt kis szünet után, — a szegény tán meg is hal! — Akkor tán elhibázta — mondám — orvosért akart menni, nem ügyvédért! — Oh nem — válaszolt — önt hivatták . . . — Kicsoda ? — kérdem kezét megragadva, de ő hallgatott, hintünk zörgése megszűnt, az egész utca sűrűn szalmával volt behintve, a kocsi nem húzott be a kapu alá, kint állapodtunk meg. A cselédség nagy zűrzavarban, mindnyája megijedve volt. Még mindig nem tudtam hányadán vagyok, sejtelmeimen ez alkalommal nem igazodtam es valami igen meglepőnek kelle közbejönni. Végre a komorna tárta fel a szomorító titkot előttem. A tegnapi egész napon Krisztina halavány, szótalan volt, de a vendégeket visszatartani, az estélyt lemondani késő volt, mert Keéryné mulatni akart, és gondolta, hogy estig minden rendben lesz. Krisztina fel is öltözködött először életében eleven virágkoszorút fehér és vörös kaméliákból tétetett fejére, érezve, hogy arcának eltűnt kellemét a természet bájaival kell pótolni. A vendégek érkeztek, közibök vegyült, egy karszékbe vetette magát, nem csevegett, nem táncolt, tekintete meredt volt. Keéryné, Sallay, mások is kérték ha iidulna fel, de ő nem volt kedvre derithető. Következett az estek, Krisztina nem ült szokott helyére athén asztalhoz, honnan máskor páratlan vidorsággal osztotta a mesterileg kinek kinek ízlése szerint készített csésze italát, egy-egy elméncséggel fűszerezve. A vendégek sorában foglalt helyet, és kért magának egy gyenge findzsával, mint idegen a házban; aki délvonala volt a körnek , egyszerre annak jégsarka lett. Ez Keénynét bocsántotta. Előbb halkan a szomszédokhoz, utóbb fenhangon a bágyadtat.........a tettetőt.............az érdekes némát gúnyolta , Krisztina észrevette , meghallotta , felemelkedett helyéből, felelni akart, de összerogyott, ki kellett őt vinni a teremből. Hálószobájában a pamlagra fektették, fuldoklani kezdett, felmetszették fűzött ruháit, e könnyítésre vér borult ki száján. A vérveszteség szörnyű volt, az estélyen jelenlevő két orvos jégborítékokkal alig állíthatta meg annak rohamát. Azóta fekszik bágyadtan, mondhatni élet és erő nélkül. KRISZTINA: Elbeszélés. (Folytatás.) V. A paradicsom álmai rögtön egy pokoli valósággal ébresztettek fel, és el is altattak felébredés nélkül.