Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)
1862-09-11 / 109. szám
Budapest 13-dik évi folyam. 109. Csütörtök, szeptember 11 én 1862. 11 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy mű ap,és számos műmeléklettel. Szerkesztő szállása: Reáliskola-utca 6. sz. 1 em. hová minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hivatalai. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő : BUNYOVSZKY GYULA. Szerkesztőtárs: BALÁZS FRIGYESSzerkesztőség : ország ut, 15-dik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujírt félévre ...... 9 . Évnegyedre .... ) „ Hirdetések Gyorsan közöltetnek ; egy halábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. BETEGSÉG UTÁN. (Őszutó, 1050.) Mint a téli sugár, mely halványan támad: Úgy hagyom el én is hideg nyoszolyámat, Mert az élet, melyhez elfogyott reményem, Kebelemben újra felszivárog , érzem. A halál dicsőrib, túlvilági képe Egy szelíd álomkint eltűnt, elenyésző. S itt hagyott, mint árnyék őszszel a kopasz fát, Mely vendégéül most csak vészt, zivatart lát. Egy halom tövében állok elmerülve , S mintha a szivemre egy kő nehezülne, A fris levegőt oly szakadozva szivom; S ingadozva állok, mint fűszál a síron. Tekintetem első bágyadt sugarával A kopár mezőkön busán szerteszárnyal. A nagy természet volt egyetlen barátom, S most kifosztva, őt is haldokolni látom. Oh mi jó leendő szent kebelén annyi Kin után nekem is lassan elhervadni! Szép csendesen együtt szálltunk volna sírba, S könyeket fölöttünk az ég szeme sírna. De ő itt hagy engem szomorún, sötéten, S egy halvány sugárt küld bucsukint fölébem. Úgy nyugszik fölöttem e bus reszketeg fény: Minthű megadás a szenvedés keresztjén ; Mint egy édes anya, a halálra várván, Végső mosolyával elhagyott árváján. Oh, ha majd fölébred újra szűz sugára, Rátalál-e még e szív bubánatára?! .... De mi ez ?!.... mi édes túlvilági hangok, Miket a távolból átszűrödni hallok? Talán a természet csendes susogása, Mely lassú halálát közelegni látja? Vagy egy ünnepélyes gyászoló karének, Dala a mindenség szellemseregének? .... A fák zokogása s a szellő keserve E bűvös zenében lágyan olvad egybe. S lassú morajával a futó pataknak E tündéri hangok bus egészet adnak. Közelebb közelebb szárnyal a varázsdal, S mély gyönyörben ömlik a valómon átal. Szertefoszlik a köd halovány szegélye, S mely felém sugárzik, régi tünemény-e ?! Ott .... a reszkető fény csillogó mezében, Körülaranyozva bűvös régi szépen Sugarával egy szent, ábrándos ihletnek : Nyájas, túlvilági szellemek közelgnek. Ismerem mind őket! .... ott jönnek karöltve Megelégedés, üdv, öröm és szerencse; Mind oly lenge, mind oly tünedékeny árnyak , Mik a vész szavára messze-messze szállnak. De ki ott közöttök azon égi szellem, Mely borúsan áll meg e fényes seregben ? Mintha elsötétült homlokán tanyázna A mindenség összes földöntúli gyásza. Ábrándos szemében reszkető sugár ég, Szentesült keservnek hirdetője már rég. Egy titkos borongás megható varázsa marad el bűbájos halovány arcára. Bánatos valóján lassan szertefolynak Eleven betűi egy szent fájdalomnak. Igen, igen . . . ő az! nem csalódtam benne, Ó! .... a fájdalomnak túlvilági lelke ! Ismerem régóta e bűbájos arcot, Melyet belsejében e szív rejtve tartott. Hisz egyedül ő e bánatos világon Egyedüli kincsem és vigasztalásom. Oh tekintsetek csak szellemkebelére, Ott van ifjúságom hervadó reménye! . . . . A viszontlátásnak tiszta szent hevében Egy hivó gyönyör rezg, tündököl szemében. Lágy szellemkezén egy véres összetört lant, Melynek hangja lelkem örömével elhalt........... Oh jer e kebelre te szűz égi szellem ! Engedd csókjaidban húmat eltemetnem. Add vigasztalásul, add e lantot által! Hadd ringassa lelkem bánatos szavával. S mig a vándorúton célom el nem érem , Veled együtt ott e lant legyen vezérem! Szatmári Pál. A HARANG. — Beszély. — // enkéttetel. (Folytatás.) Édes barátom ! Ugyan ne légy oly erényes, a mint könyveidben írva áll, és ne prédikálj nekem oly szivrehatólag! Mért teszel ki azon kellemetlenségnek, mért kénytetsz minden mondatod elolvasása után azon gondolatra : „conan, conan,“ mintha valami zarándok könyvet olvasnék. Mit emlited oly megható hangon atyámat, anyámat? Oly kitűnő lényt, ki százszorta jobb valamenyinél, kiket anyám menyének választhatna, ki irántami szerelmének testestől lelkestől oda adta magát, éltemnek minden percét boldogsággal és gyönyörrel tölti, oly lényt áldozzak fel szüleim előítéletének! ... És nem nemesebb-e ezen előítéletüket legyőzni ? . . . Ezt te nem akartad, barátom ! Térj magadba, bánd meg bűneidet s valld meg azon szokás szerinti szeretetreméltó modorodban, hogy csak rég bevett kötelességet akartál teljesíteni és hogy bolondságot követtél el. El akarom mondani, hogy megismerd, mily szent és magasztos mindem közöttem és Marim között, hogy szerelmünk a mint azt a legzengzetesb harangszó áthatja, mindenben oly rejtélyes és mondhatom nagy és titokteljes modorban nyilatkozik. Egy nyomasztó forró nap vala, mely mindenkinek annál kiállhatatlanabbnak tűnt fel, mert egy kétheti szünetlen esőzésre következett, mely a parasztokban vetésük végett nagy aggodalmat szült. Egész két óráig az ég olyan volt, mint egy tüzes érc, olyan mint csak ázsiai sivatag fölött lehet. Egyszerre átváltozott és sárga jön mint a kénke, a levegő meg kiállhatatlan, nyomasztó és viharteljes, mintha valami nagy természeti tünemény lenne készülőben. Mint egy jelszóra az egész látkör legsötétebb vihar fellegektől való körülvéve, míg a nap látszó sugaraival a magasságból nagy sárga körben volt még látható, a felhők szüntelen feljebb és feljebb emelkedve közeledtek egymáshoz, mintha hatalmas hadseregek gyülekeznének össze óriási csatára. Már imitt-amott egyes menydörgés hallatszott, egy-egy villám cikázott, a nap sugarai kisebb körre szorítva még rekedtebbé lőnek, a parasztok mint régi szokás szerint, hogyha nem segíthetnek magukon, atyám háza előtt gyülekeztek össze, némán a vészrenyitő sötét égre tekintve. Túlságos zápor esőtől félte