Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-01-01 / 1. szám
De bocsássuk meg Rózának, ha sokat és fennhangon ábrándozik a Malibranok és Catalanikról, ha jövőjét rózsaszínnel festi ki, ha már előre hallja a tomboló közönség tapsait, s látja a koszorúzáport, melylyel üdvözölni fogják. Fiatal lányokat minden kicsiség elragad. Egyik boldog, ha valamely boldogtalan versíró egy sóhajtozó költeményt ir „hozzá“; másik, ha ruhája a legújabb divatkép után készül; a harmadik, ha a cotillonban előtáncosnő lehet; s Rózának mindezeknél menyivel több oka lehet az elragadtatás és ábrándokra. Őt közelebb is egy hangversenyben, melyet valami jótékony célra rendeztek, az egész kisváros nagy közönsége megtapsoló , sőt előadás után egy csinos fiatal ember, ki Róza egyik barátnőjét kisérte egész komoly képpel közeledett hozzá, és így szólt: — Kisasszony, én két éve, hogy Bécsben tanulok, s alkalmam van a legelső énekesnőket hallani, ezért meggyőződésből állíthatom, hogy önnek jövője van. Legyen művésznő! — Az leszek, viszonta Róza végig tekinteve a csinos fiatalemberen. Ez egyedüli vágyam, egyedüli törekvésem. — Helyesen teszi ön. A művészet a legszebb szenvedély, s a legédesebb büszkeség. * . r v\\v — Megvallom, folytató Róza mosolyogva, önnek e nyilatkozata kiváncsivá tesz, hogy kivel ismerkedtem meg e pillanatban ? — Nevem Kéri Imre s orvosi pályára készülök Bécsben. Ok kisasszony, minő különbség van a mi pályánk között! Ön az égben, én a sárban; én a test nyomoru bajaival foglalkozom, ön a lélek örömeit fogja szaporítani. Róza meglepetve hallgató az ifjut, s némi érdekeltséggel kérdé. — Sokáig fog ön városunkban maradni ? — Néhány hétre jöttem le, szüleimet meglátogatni, akik itt laknak. —• Tehát találkozunk még ? — Ha ön megengedi ? Elváltak, hanem a bájos kis fecske, mely eddig tarkánál tarkább eszmékkel s bohó vágyakkal volt tele, komolyan foglalkozni kezdett e kellemes, derék, mivelt ifjúról, ki a művészetről oly szépen gondolkozik. Óhajtá, hogy minél előbb találkozik vele. Ez nem sokára megtörtént, mert kisvárosokban azok is kénytelenek minél többször öszszejőni, kik kerülik egymást, hát még a kik vágyakoznak egymásután. Imrének alkalma jön Rózát egy társaságból haza kísérni, s ezúttal a nagynéni ünnepélyesen meghivó házukhoz. Róza minden várakozása fölött kedvesnek találta az ifjú embert, ki nem pazarta ugyan a sok cifra bókot és üres magasztalást, hanem a szívhez tudott szólani. Beszélt Belliniről, Rossiniről, s az olasz föld mindazon operai tündéreiről, kik ajkukon dallal járják be a világot, keresve hirt, dicsőséget és boldogságot. A hírt többnyire feltalálják, a boldogságot csak ritkán. — Miért van ez így ? kérdé Róza. Nem a művészet zárja ki a boldogságot, hanem többnyire a művészek taszítják el azt maguktól! — Hogyan ? — A sors minden adományért nagy adót kíván. Aki kitűnik, többnyire boldogtalan, s a hit embere rendesen elégületlennek érzi magát. — A művésznők a dicsőséget gyakran drága áron vásárolják, nyugalmukat adják érte, vigyázzon ön, hogy ezt el ne veszítse soha. A kényelmű lányka gondolkodni kezdett, és sokszor mondó nagynénjének. — Meg kell adni, hogy Imrétől sokat lehet tanulni! Megint Imre — viszont mosolyogva a nagynéni — mindig csak Imréről beszélsz. — Hát miről beszéljek másról ? Természetes, az elbájolt szívek gyakran csodálkoznak azon, hogyan beszélhetnek az emberek másokról is, és nem csupán arról, akit ők megszerettek. Oh néni, te csalódó!! Én nem vagyok szerelmes Imrébe, én csak szeretem őt, mert eszes és igen okosan beszél, e mellett meg kell adni, hogy csinos fiú. Csoda-e, ha örömestebb beszélek róla, mint az ügyvéd bácsiról, ki majd megöl szivarfüstjével, vagy a mérnökről, ki mindig a malomgátakat emlegeti, vagy a főbíró fiáról, ki mindig letapossa ruhámat, valahányszor velem sétál. Ók ezek unalmasok és együgyüek ! Megszabadulunk tőlük kedvesem, ha rövid idő múlva Olaszországba mehetünk, mint nagybátyád ígérte. Róza felsóhajtott. — Ez Imrét illette, nemde ? A leányka nem felelt, hanem valami csinos dalt kezdett énekelni a szerelemről, mert hiszen majd minden dal a szerelemről szól. Imre szintén sokat foglalkozott a kedves Rózával, ki felhagyott ledérségeivel, és csak reája mosolygott nyájasan. — Valódi angyal! — mondá ez magában — egyedül a művészetre gondol, s egész szive csupa költészet! Adjuk meg kinek kinek a magáét. Imre barátunknak igen okos nézetei voltak ugyan, hanem azokat nem saját tapasztalásaiból, hanem a könyvekből tanulta. Ő még nagyon ifjú volt, ki tudta ugyan, hogy vannak kis boszorkányok, kik angyalarccal bírnak, de nem ismerte volna meg azokat az életben.Még nem csalódott és nem szenvedet eleget, pedig csak ezen az áron ad egy kis emberismeretet. Imre túl boldog volt, midőn a lányka megfogó karjait, s csengve kérte : — Édes barátom, ne menjen még el holnap ! — Nem okoznám magamnak e fájdalmat, viszonz Imre, mert valóban fáj öntől elválni, ha pályám miatt nem volnék kénytelen. — S ki tudja, mikor találkozunk. — Remélem, hogy mi előbb, a fővárosban. — S addig .. ? — Ha megengedi, fogok önnek egy pár levelet írni. Válaszol-e rájok? — Válaszolok Imre, örömmel válaszolok, mert érzem, hogy a színpadra lépvén, legnagyobb szükségem lesz egy jó barátra, kinek szivében s eszében egyiránt bizhatom. — S ön bennem ily barátot vél? — Ilyet. — Oh mily boldoggá tesz ön! Imre szerelmi vallomásra készült, de épen mert mélyen érzett nem volt elég bátorsága, úgy is majd megírja a legelső levélben, talán szebben és meghatóbban, mint ahogy el tudná mondani. A legszebb remények közt váltak el, s a nagynéni látva a szomorkodó Rózát, gyakran mondá : — Ki hitte volna, hogy a csevegő kanári ily könnyen turbékoló gerlicévé változik. * (Folytatása követk.) A vén tölgyszekrény. Dickens beszélte. A derék Abbeylands városa épen aludni készült. Az ódon utcák nehány lámpája már is lehunyta szemét s a többiek követék a jó példát, dacára annak, hogy ez által az olaj kezelő jellemét nagy mérvben veszélyezteték a helytartósági tanács előtt. A főutca kalmárai bezárák raktáraikat, miután az eső, mely záporban ömlött, reményüket is megsemmisítő arra nézve, hogy valamely elkésett vevő még boltjukba tévedhessen. A szélvitorlák a kémények tetején forogtak, amint a vihar szeszélye parancsoló. A három rendőrügynök, kikre a közbátorság volt bízva, régen lefeküdt, elhitetve magával, hogy a tolvajok, ha ugyan Abbeylandsben ilyenek léteznének, nem bátorkodnak hasonló éjben barlangjaikból kilépni, félvén, hogy náthát kapnak. Az orvos betegtől jőve haza a város határából lovát az istállóba vezetés föltette magában, hogy többi betegeit engedelem nélkül hagyja meghalni, ha túlvilági útjukat holnap reggelig elhalasztani nem akarják. Közel tíz óra volt, de az ember azt hitte volna, hogy éjte van, anyira üresek valónak a terek és utcák. Mindazáltal a „Három Galamb“ cimü vendéglőben még legkisebb hajlam sem mutatkozik a lefekvésre. Valamenyi szoba tömve volt s a pincérek föl s le lutkostak, tálcáikon étkeket, beát, apró üveg szeszes italokat és szivart hordozva. Csupán egy fiatal utas vonult vissza szobájába, hol karjait mellén keresztbe fova egy bőrönd tartalmát látszék vizsgálni, melyet csak imént nyitott ,il.