Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-05-30 / 64. szám
Budapest, 14-dik évi folyam. 64. Szombat, május 30-án 1863. HÖLGYFUTÁRI Megjelenik hetenkint hat legnagyobb faliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy hatilap és számos mű melléklettel. Szerkesztő szállása: Zöldfa-utca 11-ik sz. 1. emel.,hova minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak Ebrcsi Gusithv úr kiadt hivatalaira. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatársa: LAURA GUSZTÁV, és RÓZSAÁGI ANTAL. Szerkisztőség: Zöldfa utca 11-ik »ám. (Ferenciek terén 7. sz. földszini küldendők. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre .... 17 ujírt félévre.........................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések : Gyorsan közöltélnek ; egy hasi hozott sorért ujkr. Litt tud PUSZTAI MULATSÁG. (Ürbő, máj. 25-én.) Volt ott fekete szem, Volt ott egy pár kék szem. — Ebbe is, abba is, Hej! minek is néztem! Minek az ábránd, mely Oly könnyen elszállhat, Mint elomló szirma Gyönge vadrózsának.... Istenem! hát szivem Ismét hőbben verjen... ? — De igaz, nem erről kell szólanod versem. Hát, hogy elöl kezdjem : Folyt a zálogosdi — — Elpirult arcokat Oly édes csókdosni.... Csókdostuk is rendre: Szőkét is, barnát is — Engedniök kellett Ha nem akarták is! Az egyik sikoltott, A másik bevárta S úgy állott remegve Mint egy kis bárányka.-----— De végre nekem is Kijutott a részem : S valami zálogot kellett adnom szépen — Hisz ezt én magam is kívántam magamnak, Gondoltam: igy csókot Nem mi, de ők adnak. — — Oh hiú ábrándok! Oh csalfa remények! . . . Szörnyű zálog-biró Ejte ily beszédet : „A kié e zálog — Nagy bűnös bizonynyal! — Ezt a mulatságot Dablja meg azonnal!“ Oh kegyetlen biró ítélned igy kellett ?! Egy savanyu, rósz vers Egy édes csók helyett! De én is meghajlom Bár folyjon el vérem,------(! \ !) íme itt a rósz vers. — Zálogomat kérem. Szász Béla. Tiz év előtt és után. — Eredeti elbeszélés. — Irta: Friebeisz Ferencz. (Folyt.) Margit hangosabban szólt Géza, néma maradt, mig végre a szegény élő halott, minden erejét összeszedve jegyeséhez érvén, karja közé rogyott. — Te rósz Géza — szólalt meg Margit — először mondom te rósz Géza ! elfordulz tőlem ? Jer, jer kedvesem tekintsünk,még egyszer szerelmünk folyamára, látod, már-már az éj árnyéka ereszkedik reá. Utunk be van végezve. Hangod nem fogja többé csodálatos varázsa által a betegség kínzó fájdalmait elriasztani — vége, vége lesz mindennek , de szeress még édes Gézám ! most ezen órában, légy irántam oly szívélyes mint mindig. Hadd legyek még egyetlen Margitod, engedd, még ez este azon öntudattal zárhatni le szemeimet, hogy szerettetem. — Szeretetel-e Margit ? hogy beszélhetsz így ? Igen, igen ez ismét régi megszokott imádott hang mellére simult — és most feledjük, — hogy halandók vagyunk, gondoljunk csupán arra, a mikép e földi élet pályánknak csak részecskéje s nem egésze ; érezzük ezen pár órában, miután még nem vagyunk elválasztva, az öröklét jelenét s igy a halál elválás fájdalma elmúlt csupán arra gondolt édes imádott Gézám, hogy ismét látandjuk egymást. Hogyan ? még mindig elfordulsz tőlem ? lásd nem sírok, nem panaszkodom elválásunk fájdalmát legyőztem s csak nem akarod magadat általam megszégyeníthetni ? Emlékszel mennyit beszéltél a lélek halhatatlanságáról? nem vigasztalás-e ez? vagy ezen titokszerü fönséges eszmét, csak ajkaidon viseléd s szivedben nem; azért nem talász benne benne vigasztalást ? — Csitt-csitt, Margit! Margit, kinek ereje kimerült s lénye a hit erősitö malasztja által átszellemült azon édes gondolatban mikép sikerült megnyugtatnia azt kinél szive időzött, jegyese mellén öntudatlan álomba szenderült. Géza az épen e pillanatban megérkezett orvos segélyével ágyába emelé a szenvedőt s midőn ez itt feküdt, oly szépen, oly tündérileg, az est homálya mindinkább szétterjeszté fátyolát s az első csillag mint boldogabb túlvilág reménysugára világított le az égről a föld sötétére. A nap alkonyát követő csendhez semmit sem hasonlíthatunk inkább mint azon komor életlenséget, mely Margit betegágya körül uralkodott. A jelenlevők kiknek számát legújabban Erdeyné s Juliska szaporiták, senki sem szólt, nem mozdult. Géza Margit fölé borulva egy pillanatra sem fordítá el tőle szemeit, csókjaival árasztá a nyitott ajkakat, ez által vélvén uj életet önteni csaknem halott kedvesébe. A válság — szakitá félbe az orvos a halotti cselédet — Élete Isten kezében van. Szívrepesztő jelenet volt, midőn ezen nyilatkozatra a jelen levő három személy, mintegy felsőbb hatalom parancsának varázsára, egyszerre térdelt le a nagy beteg ágya körül, hogy buzgó imát mondjanak érette az egek urához. Az Isten meghallgatá a fájdalommal sújtottak könyörgését s Margit, ki három napig folytonosan a halállal küzdött, kinek ágyát