Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-09-12 / 32. szám
Szerkesztői szállás :! (hova a kéziratok bérmentve küldendők) zöldfa-utca 11. s Kiadó-hivatal: ^ (hova az előfizetési és hir- ^ detési dijak küldendők) ^ Kertész József könyv- ? nyomdájában, K feldusator 13. sz. I) Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét íven. Évenként két nagy műlap- és számos maradléklettel. ^ Előfizetési dij: ^ c (vidékre vagy helyben egyaránt) fj Egész évre . . . 17 frt fj Félévre .... 9 frt C Évnegyedre . . 5 frt C C Hirdetések $C gyorsan és jutányosan !s közöltéinek. Onc XIV. évi folyam. II. félév. 32. szám. Szombat, szeptember 12. 1863. 1 advig a. Beck Károlytól. (Folytatás.) Hatodik ének. Hallgat a hű férfi, — de zord orditás kel! Megáll, s egy szökéssel odahagyja szánját. A hölgy gyeplőt ragad, míg ő sebes kézzel Vágja megint, el egy mémek hámistrángját; Szabad egy ló, s álló ! — fölkap erre mostan, Azután föl a kétcsövűt húzza gyorsan : „Mögötted járok én, asszonyom, csak arra Vigyázz, hogy mint vihar, röpüljön a barna ; De halld, már is a vész hangja messzeszállott, Térj hát magadhoz és merits bátorságot!“ „„Tudtad azt te, hogy ránk előtörnek végre! Jadvigának tehát mást kell tenni, bánni. Az anyai szívnek kétségbeesése ragad itt fegyvert, és fog mént zabolázni.““ Felébred álmából erre a kisgyerek: „Oly hideg éj van, mond, hogy majd megdermedek. Siessünk a szomszéd bácsik kastélyába, Nógasd a rest lovat istenigazába — De el hát, avvagy nem indulánk-e négygyel, S ahol csak egy pár van, mi lett kettejével?“ „„Álmodol, gyermekem! mondd el a szent rigmust, És azután ismét aludjál el szépen, Kedveseinkhez ép haza sietünk most. Uz Isten, ez tehát az én büntetésem, Véres ítéleted és átkod felettem. Mert, oh Aranyai kötelmem feledtem! Kiragadván fajult szívvel, a zord éjbe Egy ártatlan éltet halálos veszélybe.““ „Feledd azt, végy erőt, nem soká eljutunk Egy erdőbe, a hol biztos leend utunk.“ „„Meghalunk, úgy sejtem, mi itt mind a hárman, S kinek marad otthon az enyém gondjára? Hű ember, te is elvágysz e társaságban, S a tiéd utánad panaszol, mint árva; De a mely téged áld, s mond érted imákat: Az egész nép kiált utánnam csak átkát! “ “ „Rohan a mén, s kiránt e veszélyből minket, Tűzhelyünknél látjuk mi még kedvesinket, S noha bűneinkért nagy próbára téve, Mindenben áldassék az Úr Jézus neve!“ „„Megitődve figyelsz?““ „Jöttöket, zajokat Fülem, akármerre fordítom, se hallja, E dörömbölést csak •— derüljön homlokad,— Okozza a hóban ropogó szán talpa. De körét szűkítve, jobban-jobban vonul Az okos eb vissza, s közelünkbe szorul, Nyomunk árulná el hangos ugatással, Mig igy járó-kelő dacos morgás által Gondosan azt látszik tudtul adni nekünk, Hogy ébren vigyázzunk s mindig résen legyünk. Jó utat hagyjatok távoznom, elváltan, Már-már a bizalmas kis város int néktek, Zárjátok be ott a zord utat vidáman, Melyet e rémes éj világban tevétek. Egy mén elég néhány perc és meglátjátok E puszta szélén a honi fenyőfákat, Mik örökzöldek és ott biztos út vezet Házakba, hol nyujtnak barátságos kezet, S lágy nyughelyadásban nagy örömük telik, Hol a magas vendég pihenjen reggelig. Rárohanva, teljes erőmmel én helyben A vakmerő falkát megsemmisíteném, S végezve igy, megint büszkén, ernyedetlen Vinne asszonyomhoz vissza a fürge mén; Ha pedig a mén ott martalékul esnék, S falánk prédára kéli visszahagynom testét: Akkor is, bár búsan, hegyen, berken által, Visszamendegélnék én a hű kutyával, S midőn harang Kína a hajnal misére, Megérkezném én is a helység végére.“ „ „De megtörténhetnék, a mikép te mondod, Hogy a vadtömeg föl fogná falni méned, S szerény színlelésben nincs is arra gondod, Hogy a ménnel együtt összetépne téged? Nemes áldozatod magasztos érzettel Megsilányitni és csonkitni törekszel ? Egyedül hagyhatnád szeretett leányod, S vészbe rohannál, mely okozná halálod ? Hű férfi, ezek mind engemet késztenek, Hogy örökre téged szabaddá tegyelek!““ „Engedjed, hogy ezért szivem háládatja Repüljön fel az én Jézusom elébe, Bárka magát úgyis szabadnak mondhatta, A ki neked szolgált, teljes életébe’; Ki jó volt, a jóban mindig előhaladt, A gonosz megjobbult gondosságod alatt; Öröm s fájdalomban magasztosoknak Hit- és igaz lengyelérzetben a lányok Általad, és egykor a myrtust kezed tette Fejekre, ha édes öröm szédítette. De három kis fiad, mint tavasz virága, Nyílik üdén néked fény- s békében otthon, Ezek mellé buzgó gyámolul ki állna, Ha árván tőled elszakadnának mostan ? Kora sír fogadta keblébe atyjokat, Nagybátyjuk hervad az idegenség alatt: Ki tanitná meg a szarmárföld e sarját, Honának áldozni szabaditó karját, S azon népnek vívni egykor igazságot, Melyhez e földön a sors legmostohább volt?“ Orditni elkezd a falka most ájultan, De rabló nótája iszonyúbb, vadabb lett. A lovagló férfi igy szól megindultan: Hűségét jelölvén ki, a véghetetlent: „Távol mezőn zajong még a veszély hangja, De engem int már az Úr parancsolatja, Hogy a bőszagyargó fajjal szembeszálljak — Erejével acélkarom hatalmának, S hogy a puszta térnek csaljam távolába , így a számnak útját el többé nem állja.“ „„Nem, oh nem! hogy együtt küzdjünk, azt óhajtom És együtt szálljunk a végveszedelemre!““ „Mit, anyám, mit? oh hát meg kell nekem halnom!“ Sírni kezd a kisded, ki fölriadt erre. „Fontold meg, oh úrnőm, az anyák kötelmét, S ne kívánd ez egyben szolgád engedelmét! Amott zöldellnek a fenyőfák, tarts arra, Úri lakok várnak ott szolgálatodra — Biztos az ut odább, legyen erős kebled A hont és fájdalmát el soh se feledjed! Hah, golyó, éles kard és lombos eb velem, A támadót gyorsan legyőzzük, levágjuk, S előre súgja már egy édes sejtelem, Hogy mi egyik a mást még ma viszontlátjuk. Én megyek, Úrnőm, a kétcsövűt kezedbe! Legyen szived s gondod megmenekvésedre! Az ád erőt is, a ki győzedelmeket! Majd a szent férfikar zengjen szent éneket, Melyet az én szegény lelkemért szánjatok, Ha jövő reggel tán elő nem állhatok.“ Elrohannak. Ujjok szétágazik mostan, De nem szivük, — ezek egymásnál maradnak ; Keserűségében sir a nő hangosan; Rengeteg fájdalma némán tűr amannak. A 10.'a föl-föl szökik hű kutyája, Érzeni látszik, hogy heves csata várja. A hölgy mily szorongva figyelmez szerteszét! El minő gondosan takarja gyermekét! Föltarthatatlanul a mént űzi, hajtja, És oly hatalmasan cseng e közbe hangja! (Folytatása következik.) Angela. (Folytatás.) .. Berta menyegzőjének napja kitüzetett. Dezső behegedt sebe újra vérzett; e napokra elhagyta a várost, nem vetett véget életének, hanem falun keresett és talált elszóródást. A menyasszony myrtus-koszorúját a báróné küldte meg üvegházából. A nyoszolyó leánynak a haladás új találmányával, kervadatlanná mesterségesen elkészített gyönyörű virágfüzérrel Pereszlényi, Károly kezei által kedveskedett. Vőfélynek Károly, nyoszolyóleánynak Emma választatott. Ez kacérságból az utolsó pillanatban, a midőn Károly a neki szánt virágfüzért akarta átadni, visszalépett. Másnap a házasuló párt Károly és Angela vezette az oltár elé. Emma jelen volt a templomban, nem ugyan a násznép közt, de oly helyen, honnan mindent láthatott, és Károly által akarata ellen észrevétetett. Angela oly ünnepiesen öltözve még nem volt soha ; a kivágott fehér ruha, a halavány rózsaszalagok, a virágfüzér a világ előtt először leleplezett hókeblen kimondhatlanul jól állott neki; szegletes járása, fesztelen mozdulata, gyermekded viselete, az öntudatlanul büszke fő derült homlokával, zavarba nem hozható szemeivel, de nem tanult szavaival még szebbé tették, mint azelőtt volt. Károly is először volt vőfély életében; e két ügyetlen teremtés együtt sok tréfát szerzett Emmának, ki szemeit róluk le nem vette. 32