Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-09-17 / 34. szám
íj Szerkesztői szállás : C (hova a kéziratok bérment- C re küldendők) íj , zöldfa-utca 11. sz. íj Kiadó-hivatal: íj (hova az előfizetési és hirdetési dijak küldendők) a Kertész József künyv- ff /J nyomdájában, j) -C feldmasor 18. sz. j) WWVWU ej) HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyekét ivén. Évenként két nagy műlap- és számos műmelléklettel. Csütörtök, szeptember 17. 1863. Előfizetési díj: h (vidékre vagy helyben egyév aránt) . Egész évre ... 17 frt íj Félévre .... 9 frt íj Évnegyedre . . 5 frt Hirdetések í! gyorsan és jutányosan !- közöltétnek. jy ......, XIV. évi folyam. II. félév. 34. szám. • J a a v 1 g a. , Beát Károlytól. V*** (Folytatás.) 1ST y o 1 o a d i k ének. Meghatottan most és csendesen lovagolt A pandir vivandó viaskodására, Arcán, hol a köny csak réges-régen ha folyt, íme fölengedett, s lágyan ömlik árja. Körül-hallgatódzik a nagy pusztaságban, De mindenfelől csak halál-némaság van, Nem ordít, egy rekedt hang sem, falánk éhhel, Jóllakottan ment a falka szerteszélylyel, Megáll hát, s engedi, elgondolkozva ott, Átvonulni lelkén a szellemárnyakot. Repkény és vadszőlő virággal takarja Kis háza oldalát be egész körében; Benn pedig vidám jó lánykájának karja Lát után a házi munkának serényen. „Marianna, lányom, ha nézek orcádra, Ezüst hab reng azon, s szelíd hold sugára! Mily édesen kérsz te, mily szépen csevegsz te, Csermely-moraj ez, vagy fuvola zöngése ? Lábaid elefántujjukon szökdelnek, És szemével nézsz egy jámbor őzikének.“ „Évhosszat feküdtél súlyos betegségben, Türelmesen várván elhívó halálod, S most kellene gazdag hajad fürtit épen, Szép szőke gyermekem, most neked levágnod? Görnyedned a vizes vedrek terhe alatt ? Emelned a fával megtömött kosarat ? Hogy ápolnád magad, ha már a kakas szólt? S ki hogy mennél, lévén topányodon sok folt? S ez így tartna mindig,mint tegnap, úgy holnap. Szegények mi, kiknek dolgaink igy folynak!“ „Vigasztaljon, hamupipőkém, tégedet, Bár koromfeketés ruhád, — azon érzet, Hogy hiúságos bársonyt, selyemszövetet Rendelt öltönyül majd számodra a végzet. Semmi ékszered nincs mostan a szekrénybe’, Édes anyád mátka-gyűrűjét kivéve, De már nem sokára te hercegnő által Lész’sz koszorúzva gyöngy s aranypántlikákkal, És fejedre myrtust szintén ő fog tenni, Midőn azt el édes öröm széditendi.“ De most fölugat az eb irtóztatóan, Rohanva jő ismét a támadó falka, Nem pihent sokáig szerteszét a hóban, Vágya gerjedt megint uj, mohó falatra. „Elő jó kétcsövűm, villámolj keményen, S dörögve sújts, — te meg szelíd maradj, ménem !“ Négy hatalmas lövés, célt egy se tévesztett, Négy hatalmas állat rám éltet vesztett. „Föl, most szakadtig kell űznöm őket, —• rajta! Szaladj te, jó ménem, szaladjon a falka!“ A ló, a jó eb is nagy vivási hévvel Iramlik a lónak orránál előre, Vetélyesen a vérvágyók seregével Mind belebb-belebb a pusztán nyakrafőre; Egy kölyök magát a fenyvesbe átcsapja, Melyet követ mindjárt szorongatott anyja. „És ha szárnyát a szél kölcsönzené néktek, de eltűnt úrnőmet ti úgy sem érnétek, Ki most kedves fiát öleli, csókolja, Rágjatok hát gyökért,“ — szólt ő gúnyolódva. Holla! a kibuzgott verejtéket, habot, Mely lefolyt, lehullott — issza a puszta tér, A nagy futás, űzés már messze elhatott, Midőn a vad csoport hirtelen visszatér, Összebokrosultan fogat fen és mutat, Üldözői előtt elállja az utat. Nosza, rajta hű eb, téltál hatalmason ! Bátran áll gazdád is már a kengyelvason, S éles kardjával és Isten segélyével, Viadalra száll a bősz, vad ellenséggel. Megsarkantyúzva most, — dühébe’, kínjába’, Ágaskodik a mén, majd majd hanyatt esve, Óriási terhét két hátulsó lába tartja, erre lévén nehezülve teste ; Habtajték födte be s borítja gözpára, Mégis zordon űzve kiált rá gazdája; Sörénye borzadott, vére föllüktetett Hatalmasan, és szökött kétségbeesetteket, Patkójával mindent összetiport, rontott, közbe-közbe mélyen s nagyokat horkantott. Körös-körül veszélyt küzd a lovas férfi, Széled a vad csoport, össze-vissza verte: „Föl, sebes kutyám, föl,— ne pihenj most még ki! De jó állatom, hol maradtál úgy el te?“ Előcsusz, de némán csóvál a pandúrra, Föl-föláll, de lába összeroskad újra, A zokogó kedvelt emberre néz aztán, Mintha mondná: szánj, én meghalok jó gazdám! A mén is oly búsan lehet az ebre itt — E hű társra, s aztán irtóztatón nyerit. Bősz vágyaim megint hozza a csoportot — Hosszúra kinyújtott nyelvvel fenyegetve; Ó, sarkalva a mént, szintén neki rontott Óriás szökéssel a vésznek közepette; Hasztalan! — zord tusán a mén erőt vesztett, Hasztalan! — teste már láz hevében reszket. „Neked is el kell hát pusztulnod érettem, Rohanj tehát, rohanj el tőlem veszetten! És csald el rólam a magad prédájára A szörnyű vad serget s halált messze tájra.“ Távozik, — iramló sebesek léptei, Han emlékezik meg kedves kutyájáról; De csitt! — e dübörgős lépteket ismeri, Tehát jó pengéjét megvillogtatván — szól: „Acélból van, csalárd fajzat, az én karom, Minden csepp véremet el jó drágán adom!“ A lankadottabbak kitérnek, elválnak, A csoport vadul ront után a barnának, S minden pillanatban elébb iramulvá, Nyomról nyomra tör a szaladó pandúrra. És váljon a bátor dac helyét is állja? Váljon sikeres lesz a csapás azokra? Nincs e sivár térnek csak egyetlen fája, Mely védené hátul, — nincs egyetlen bokra. Jobbra, balra villan, surran a kard éle, Roppant csapásokat tesz hős karja véle, Piroslik az ösvény, agyba-főbe vágja, S rendet kerít a vad testekből kaszája; Szalad a más rész, de újra megtér és jő, így falánkságának mohó vágya is nő. Vívni kell hát megint, s meg is viv merészen, Testén még az ellen egy sebet se vága, De érzi, hogy lassan-lassan fogy a vészben — S nincs meg erejének volt rugékonysága. Egy agyalgó vén és éhes vad e közben Ráugrik a vívó hősre vakmerően, De vészosztó karja sebesen kap rajta, S a rabló vadvezért gégén fojtogatja, S ennek üveg-dermedt lesz szeme, mely égett, így kelle érni a levegőben véget. De ő is meging, és nehéz szuszogása. — Összeroskad aztán, a hóra hullván ott, Szivében egy egész tengernek zúgása ul, s érzi a rajta dúló lánghullámot. — Megiedt.— Az életnedvek ömlő árja Tört s jéghideg lett aztán hamarjába’. Előle inak a fenevadak erre, Szagolnak a hideg merevült tetemre, De érzik a halált s gyorsan elszaladnak, Szent lévén a halál előtte a vadnak. Későn, korán" egy jó barát után vágyva, Találni föl azt nagy palotákban vélted Jadviga!— sim szerény kunyhónak sarjába’ Közelge hozzád ő, a kiben föllelted, Ki fejdelmi házból eredetét vette, Azt meg csak a szegény pórcseléd értette. Egyik serény ménnek hátára fölkapva, Kedves övénél most otthon mulathatna, De ő hűségében törhetlen maradott És szeretetéért életet áldozott. (Folytatása következik.) Az utolsó avar átlagán. Történeti beszély *). Rég sírjában nyugodott már a harcok szelleme, kit az elpuhult, megrémült nyugati Isten ostoráénak nevezett, elpusztultak a Hadúrnak szentelt oltárok, vad tüskebozót nőtte be a hun sírhalmokat, puszta temetővé lett a hatalmas hun birodalom. Megszűnt a csatazaj, s a világ is megszűnt remegni; midőn hirtelen, mintha az elárult, legyilkolt hősök szellemei keltek volna ki sírjaikból, csataedzett bajnokok lepték el Hunnia téréit. S újra hangzott a jól ismert harckiáltás, az elhagyott, elpusztult, összedőlt oltárokon újra kigyuladt, újra föllobogott a szent tűz, fölzendült a „hegedős“-ök éneke, buzditva, lelkesítve a harcosokat csatára, hazaszeretetre. Az „avar“-ok! hangzott a rémkiáltás mindenfelé. S az avar hősök mindenütt győztek, adófizetőikké tették a szomszéd népeket. Azután letelepedtek a meghódított földön; városok helyett várakat építettek, nagy terjedelmű erősségek voltak ezek, némelyiknek kerülete háromnapi járóföldet is tett; vastag, mélyen a földbe vert *) Kútfők: Jókai „Magyarok története“ s Jósika „Magyarok ős története.“ 34