Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-10-20 / 48. szám
Előfizetési dij:C Szerkesztői szállás: 2 ( hova a kéziratok bérmente Ive küldendők) ^ zöldfa-utca 11. sz. ^ ^ Kiadóhivatal: ? 6 (hova az előfizetési és hir- ^ 3detési dijak küldendők) K Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. XIV. évi folyam. II. félév. 48. szám. Kedd, Oktober 20. 1863 a Kertész József könyv- fő nyomdájában, j) C feldmasor 13. sz. 1. C 2 O WVW w WVWV Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét íven. Évenként két nagy műlap- és számos mümelléklettel. C (vidékre vagy helyben egy- ?aránt) d Egész évre . . . Félévre . . . Évnegyedre Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltétnek. Berta. l. Nagy művész vagy kétségkívül, Én teremtő Istenem, Mindent jól elkészítettél, S én ezt benned tisztelem. Jól csináltad a szivárványt, A virágot, csillagot, Az oroszlánt és villámot, A madárdait, a napot. Csak Bertát nem ! mert szemének Adtál oly sok sugarat —— *—■ Vén pazarló! most a szívre Egy parányi sem maradt. II. Nem fog birni téged más e földön, De magam sem, ezt én jól tudom; Birni fog mint halványult virágot, Bos honában csöndes sirhalom. Mért választád , hitszegő leányka, A rideg sírt vőlegényedül ? Nem talál ott lent viszhangra szived; Szerelemben a sir nem hevül. Vagy szerelmem aggaszt és ezért megy Sir alatt keresni szebb hazát ? Hasztalan törekvés, én követlek, Mint hajdan Ceres Proserpináto m. Próbáltam mindenféleképen Megvigasztalni magamat. Nem sikerült sehogy, mig végre Vigaszt adott egy gondolat. Azt gondolom , hogy bár kié légy Ez igaztalan éljen át; A szerelem és jog honában, Hol Isten téged annak ád, Ki mindenek fölött imádott, S legigazabban szeretett; Szép csillagom ! ott hirhatásod Nem illetend, csak engemet. Ormody Bertalan. Kukorica Jancsi. Beszély Kazár Emiltől. III. (Folytatás.) — Kukorica Jancsi? —kérdezte a csapját, erősebben szegezve oda szemeit. A nép helyet engedett a vágtató lónak s engedte szabadulni a rajta ülőt. Senki sem tudta mi történt, s eszébe sem jutott senkinek a ló kantárat megragadni és azt föltartani. Fürge, szép paripa volt a ló, melyen a legény nyargalt. Szerszámáról azonnal meg lehetett ismerni, hogy valamelyik katonatiszté. Néhány pillanattal előbb még ott jártatta alá föl egy közember a faluháza előtt. Erre emlékezett mindenki. A legény bizonyára úgy ragadta ki kezéből, mikor a katona nem is gondolta s a kétségbeesés gyorsaságával rávetette magát, hogy szabadulhasson. Mikor átvágta magát a tömegen, egy kis közön keresztül a rétekre csapott ki. Vágtatott, amint csak a ló birta. Egy csendőr vette üldözőbe, s még a faluból kétszer tüzelt rá. A szökevény vágtatott tovább, a távolság mind jobban fogyott közte és üldözője közt. Nem lehetett elfogni, engedni kellett hogy fusson. A falu házának tornácáról s a „galamb“ ajtajából lehetett látni, mily sebesen hagyja el a falut, mignem az erdő szegleténél be- kanyarodva eltűnt a szem elöl. Bálint azért folyton szorította az állat lágyékát, paskolta nyakát, hosszúra eresztette a kantárt s nem nézett vissza egyetlen egyszer sem. Nem tudta, üldözik-e még, vagy szabadjára engedték. A ló ragadt a réten, bokron, árkon, szántóföldön keresztül. Végre lassudott a ló vágtatása. A sötét mén hamvasszürke lett a tajtékzó izzadtságtól s egész szügyét vastag babbal lepte el a zablájától leszakadozott tajték. Bálint csak most nézett körül s látta, hogy egyedül van. Megállította a lovat s leszállóit róla. Épen egy kis cserjénél volt. Az árnyékban kipihenhette magát,a ló pedig kövéreket haraphatott a gazdag fűből. Megvizsgálta a nyereg kápájába akasztott pisztolyokat is. Mind a kettő meg volt töltve. Oda tette maga mellé s vad elszántsággal nézett körül.Bátran lepihenhetett, nem látott senkit. Alkonyatkor újra nyeregben ült. * * Egy-két nap múlva nemcsak a monostori faluházának feketetáblájára volt kiszegezve Szőke Bálint személyleírása, hanem a távol helységekben is ott lehetett látni mindenütt. Szőke Bálint szigorú törvényes üldözés alatt állott. . ÉV " . Ugyancsak* előrnek kelk hajtani annak a szekérnek, melyet az iglódi révész délben átszállított kompjával a Tisza bal partjáról, hogy estig falut érjen. Itt-ott látszik egy tanya órajárásnyira szétszórva egymástól, mintha abból a sok házból és fészerből, mely a két végén Kecskemétet és Szegedet alkotja, véletlenül akkor hulltak volna el, mikor azokat egy rakásba hordták. Helységet vagy népesebb tanyát nem lehet látni az egész rónán. Csöndes is minden, mint lakatlan vidékeken szokott lenni. Néha gulya, ménes zörgeti kölömpját a legelőkön, és mindjárt egybefutnak, ha a poros országúton szekér halad el ; az örvös szelindekek ilyenkor boszosan ütik föl bozontos fejüket, vakkantanak egyet, talán nem is a szekérre, hanem a félénk állatokra, és nyugodtan maguk alá húzzák ismét orrukat, csak a szemük marad künn a lompos bunda alól. A gulyákat, méneseket őrző gubásokon és csikósokon kívül alig lehet mással találkozni. Épen az ég kúpjának közepén állott a nap s onnan szórta égető sugarait a beláthatlan pusztára, melynek karimája addig tágult szét, míg az ég boltozata köröskörül ráborult. A Tisza lassan hömpölygette habjait, néha erőseket lódítva az iglói révnél lebegő hidason. A révészlegény a hidas orránál feküdt végig, könyökével párkányára támaszkodva, és nézte a locsogó vizet, melyből minduntalan egy-egy fürge hal ütötte föl fejét, mintha fénylő késhegyeket dugdosnának ki a vizből. Maga a vén révész cseréppipáját fogai közt tartva, a part küs füvébe feküdt le s egy rongált háló kijavításával volt elfoglalva. — Hát a feleségeddel hogy vagy már, öcsém? —- kérdezte a kompban heverőtől, csak úgy fogai közt szűrve a szót. — Estére ide hozom, — felelt amaz mogorván. — Itt elég bátorságban vagyok, nem ismer senki. Ha ő is velem lesz, nem törődöm semmivel. — Na öcsém, kívánom is, hogy kiigazodjál ebből a hajból. Monostorból nem hallottál semmi újságot? — Az éjjel, mikor Évit meglátogattam, mondta, hogy tegnap ott volt a tiszteletes, de Itcés uram még most sem tud semmit. A tiszteletes uram őrelme azonban most is azt mondá, hogy Itcés uram nem olyan nagy akadály, mint az, hogy publikálva vagyok. Neheztel is rám. — Csak a menyecske legyen nálunk, üsse meg a ragya Itcés gazdát! A tavaszra]