Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-12-03 / 67. szám

Szerkesztői szállás: (hova a kéziratok bérment­ve küldendők) zöldfa-utca 11. bz. jj Kiadó-hivatal: ^ (hova az előfizetési és h­ir­ ? detési dijak küldendők)­­ Kertész József könyv- ^ nyomdájában, j) feldm­asor 13. bz. 1­ 'VUVWVPVWWU HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat­ köréből. Lapvezér : I)dl›S.t I› S 1_I ‹›S. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét ivén. Évenként két nagy műlap- és számos műmelléklettel. XIV. évi folyam. II. félév. 67. szám.­­V Előfizetési dij: (vidékre vagy helyben egy­aránt) Egész évre . 17 frt Félévre .... 9 frt Évnegyedre . . 5 frt Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltetnek. Csütörtök, december 3. 1863. Nagy­­bánat. Nagy bánat ül kis sziveden, S azt se tudod, mért a bú ? Semmi okod busongásra, S lelked mégis szomorú. Nem tudod, mért a titkos bú, De engedd, hogy tudja más: Mit jelent szép arcaidon Bánat és a hervadás ? Jer leányka, jer velem te. Tudok én egy ligetet, Fölvidulsz ott, s néma búdat Tán örökre feleded. Ezüstlomba nyárfái közt Megpihenni jó leszen, A hol egy-egy pici tündér Cseveg minden levelen. Hű folyondár a derékon Izásimulva úgy piheg, Liliomnak keble sóhajt, A fű csendes dalt zizeg. Lábaidnál a futó ér Csörgedése elmulat, Melynek habját rózsaszínre Festették a sugarak. A ligetnek szívverése Hallható lesz majd talán: A csalitnak rejtekében Zendülvén a csalogány. S elmondok én mindent neked: A csalogány mit dalol, A futó ér fodros habja Honnan lő és hova foly? Mit zizeg a gyönge fűszál, Mily érzelem szállta meg? Liliomnak sóhajtása Hova, hova, s mért lebeg? Hű folyondár miért liheg, És a nyárfák levelén Mit csevegnek a tündérek ? Nyelvüket —­ah, értem én ! S mindezekért, szép leányka, Nem kívánok egyebet, Engedd nékem azt az egyet, S ugy­e meg is engeded? Ha tágulni érzed szived, Mit szorongat most a bú, Hogy legelső mosolyodnál Én lehessek a tanú ? ! Tamásfi Gyula: Virágok és nyak­ék. (Beszélj.) Irta Dobrov László. (Folytatás.) .. Kéthavi falun-m­ulatás után Tornyainét é­s Emmát véletlen körülmények ismét a vá­rosba szák­ták. Emma az ablaknál ült virágai mellett, s dolgozott. Szép nyári délután volt. A nap bucsu­­csókját hinte az illatos virágokra, s a szép Emma mellettük elmerengett. Munkája ki­esett kezéből , angyal-fejecskéjét hófehér karjára támasztva, lelke visszaszállt a kö­zel­múltba; előtte állott a déli ifjú szerelem­­sóvár szemeivel, édes barátságos hangjával, s kicsiny szivét, mely oly nagy világot rej­tett magában, hangosabban érezé feldobog­ni; majd ismét a nyakék jutott eszébe, mely neki annyi kellemetlen órát szült, s szive elszorult a fájdalomtól. — Vajha most jönne Iván! — tünődök magában, — vajha most jönne, hogy meg­mondanám neki, miszerint megbocsátok, mintha mi sem történt volna. ... Egy hete már, hogy nénikémmel a városban vagyunk, s ő még­sem jön hozzánk . . . bizonyosan neheztel. . . De hogy is ne? mikor én neki olyan kíméletlen levelet irtani... Nem ő a bűnös ... én vagyok az! . . . Tegnap­előtt itt ment el házunk mellett és fel sem nézett az ablakra. Oh! ő bizonyosan na­gyon neheztel. Miért is nem irtani máské­pen azt a levelet? Nem! nem is kellett volna írnom! Iga ő küldte a nyakéket, úgy azt bizonyosan jó szívből téve, ... és én őt félreismerem. Én nem vagyok méltó reá... megérdemleném, hogy ne szeressen ... é­s e gondolatnál megállt gondolata, szivé­nek gyors verése, a magas házak fölött leáldozó nap halvány arcra, remegő ajakra vető utolsó sugarait. Iván olvasta Emma szemrehányó, — mondhatni: elutasító sorait, s érző, sze­rető szívét mélyen érző megilletve. Nem tudta felfogni, hogy az az emlék, melyet ő küldött a szende leánynak, mint volt ké­pes ezt annyira megsérteni. Ő erre nem számított, írni akart Emmának, kérni akar­ta őt, hogy bocsásson meg neki; el akarta neki mondani, hogy nem volt sértő szándé­ka, hogy mint is teheti ezt fel róla?! De nem! — gondolá magában Iván, ha ő tud irányomban büszke lenni, úgy én is az leszek. Nem megyek hozzá. Néhány napig le is maradt föltételéhez , de ekkor annál inkább kelle éreznie, hogy­­ ő a kedves leány nélkül nem is gondolkod­­hatik . . . nem is él. Érzi, hogy neki kell a neheztelő kis angyalt megengesztelnie, — hiszen Emma csak nem teheti az első lépést, — ez nem férne össze a női szemé­remmel. Emma alig vette észre, hogy Iván a szo­bába lépett, s csak ennek alig hallható kö­szöntése szólította vissza őt az üdv, bol­dogság és fájdalom (ennek is van mennyie) egyből ide a földi életbe. Emmát különös érzés lepte meg. Fel akart ugrani, Iván elé akart futni, hogy mondja: — Én megbocsátok! . . . Csak­hogy itt vagy! ... Oh! én boldog, nagyon boldog vagyok! — s erejét ismét veszni érezé, mert Iván arcára, szemeibe nézett, melyek olyan tiszták, olyan őszinték valá­­nak,milyenekkel csak a szeplőtlen öntudattal biró emberek büszkélkedhetnek. Magát pe­dig bűnösnek érezé,­­—­ mert elzárta egy darab időre e nyílt tekintetű férfiút a menny­től, — az ő szivétől, holott jól tudta, hogy ez a férfiú, ki jelenleg előtte áll, szereti őt lelkének egész hevével, szive minden leg­kisebb dobbanásával. Iván sem jutott szóhoz. Az ő keblében is különféle érzemények váltakoztak. Ő jo­gosnak tartotta a leány neheztelését, habár a küldött emléket nem épen találá oly nagy árunak, melylyel az önzéstelenül szerető női kebelt meg lehetne sérteni. Végre Emma szakitá meg a csendet. —­ Egy hete már, hogy újra a város la­kói vagyunk ... ön ezt bizonyosan nem tudta?! — szólott Emma, míg szavaiban a szerelem és büntetés hangja váltakozott. Igen! a büntetés hangja! Mert azon perc­ben, midőn a szerelem mindenható, bűvös szava megszólalt szivében, egyszersmind megújult ott ama előbb elvetett gondolat, hogy: Iván kíméletlen volt, Ivánnak ez­ért némileg meg kell bűnhődnie, —­ ezzel ő tartozik önmagának és nemének! Egy­két perc után az Iván arcán elomló nyu­godtságot a tettetett (?) szerelem jelének itélé, s ez különben érzékenyen szerető szivét ismét megkeményíté. — Korántsem, kisasszony! Én nagyon jól tudom, hogy kegyetek megérkeztek; de tiszteletemet tennem meggátoltak ama sorok, melyekkel engem kíméletlenségről vádol. Mivel érdemeltem én meg ezt, Em­ma ?! — úgymond Iván; hangja nyugodt, ko­moly volt; szivében túláradó epedő érze­­ményeit alig állott hatalmában a nyugodt­ság korlátai közé szorítani. —­ Az okot keresse és találja fel önmagát

Next