Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-12-03 / 67. szám
Szerkesztői szállás: (hova a kéziratok bérmentve küldendők) zöldfa-utca 11. bz. jj Kiadó-hivatal: ^ (hova az előfizetési és hir ? detési dijak küldendők) Kertész József könyv- ^ nyomdájában, j) feldmasor 13. bz. 1 'VUVWVPVWWU HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Lapvezér : I)dl›S.t I› S 1_I ‹›S. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét ivén. Évenként két nagy műlap- és számos műmelléklettel. XIV. évi folyam. II. félév. 67. szám.V Előfizetési dij: (vidékre vagy helyben egyaránt) Egész évre . 17 frt Félévre .... 9 frt Évnegyedre . . 5 frt Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltetnek. Csütörtök, december 3. 1863. Nagybánat. Nagy bánat ül kis sziveden, S azt se tudod, mért a bú ? Semmi okod busongásra, S lelked mégis szomorú. Nem tudod, mért a titkos bú, De engedd, hogy tudja más: Mit jelent szép arcaidon Bánat és a hervadás ? Jer leányka, jer velem te. Tudok én egy ligetet, Fölvidulsz ott, s néma búdat Tán örökre feleded. Ezüstlomba nyárfái közt Megpihenni jó leszen, A hol egy-egy pici tündér Cseveg minden levelen. Hű folyondár a derékon Izásimulva úgy piheg, Liliomnak keble sóhajt, A fű csendes dalt zizeg. Lábaidnál a futó ér Csörgedése elmulat, Melynek habját rózsaszínre Festették a sugarak. A ligetnek szívverése Hallható lesz majd talán: A csalitnak rejtekében Zendülvén a csalogány. S elmondok én mindent neked: A csalogány mit dalol, A futó ér fodros habja Honnan lő és hova foly? Mit zizeg a gyönge fűszál, Mily érzelem szállta meg? Liliomnak sóhajtása Hova, hova, s mért lebeg? Hű folyondár miért liheg, És a nyárfák levelén Mit csevegnek a tündérek ? Nyelvüket —ah, értem én ! S mindezekért, szép leányka, Nem kívánok egyebet, Engedd nékem azt az egyet, S ugye meg is engeded? Ha tágulni érzed szived, Mit szorongat most a bú, Hogy legelső mosolyodnál Én lehessek a tanú ? ! Tamásfi Gyula: Virágok és nyakék. (Beszélj.) Irta Dobrov László. (Folytatás.) .. Kéthavi falun-mulatás után Tornyainét és Emmát véletlen körülmények ismét a városba szákták. Emma az ablaknál ült virágai mellett, s dolgozott. Szép nyári délután volt. A nap bucsucsókját hinte az illatos virágokra, s a szép Emma mellettük elmerengett. Munkája kiesett kezéből , angyal-fejecskéjét hófehér karjára támasztva, lelke visszaszállt a közelmúltba; előtte állott a déli ifjú szerelemsóvár szemeivel, édes barátságos hangjával, s kicsiny szivét, mely oly nagy világot rejtett magában, hangosabban érezé feldobogni; majd ismét a nyakék jutott eszébe, mely neki annyi kellemetlen órát szült, s szive elszorult a fájdalomtól. — Vajha most jönne Iván! — tünődök magában, — vajha most jönne, hogy megmondanám neki, miszerint megbocsátok, mintha mi sem történt volna. ... Egy hete már, hogy nénikémmel a városban vagyunk, s ő mégsem jön hozzánk . . . bizonyosan neheztel. . . De hogy is ne? mikor én neki olyan kíméletlen levelet irtani... Nem ő a bűnös ... én vagyok az! . . . Tegnapelőtt itt ment el házunk mellett és fel sem nézett az ablakra. Oh! ő bizonyosan nagyon neheztel. Miért is nem irtani másképen azt a levelet? Nem! nem is kellett volna írnom! Iga ő küldte a nyakéket, úgy azt bizonyosan jó szívből téve, ... és én őt félreismerem. Én nem vagyok méltó reá... megérdemleném, hogy ne szeressen ... és e gondolatnál megállt gondolata, szivének gyors verése, a magas házak fölött leáldozó nap halvány arcra, remegő ajakra vető utolsó sugarait. Iván olvasta Emma szemrehányó, — mondhatni: elutasító sorait, s érző, szerető szívét mélyen érző megilletve. Nem tudta felfogni, hogy az az emlék, melyet ő küldött a szende leánynak, mint volt képes ezt annyira megsérteni. Ő erre nem számított, írni akart Emmának, kérni akarta őt, hogy bocsásson meg neki; el akarta neki mondani, hogy nem volt sértő szándéka, hogy mint is teheti ezt fel róla?! De nem! — gondolá magában Iván, ha ő tud irányomban büszke lenni, úgy én is az leszek. Nem megyek hozzá. Néhány napig le is maradt föltételéhez , de ekkor annál inkább kelle éreznie, hogy ő a kedves leány nélkül nem is gondolkodhatik . . . nem is él. Érzi, hogy neki kell a neheztelő kis angyalt megengesztelnie, — hiszen Emma csak nem teheti az első lépést, — ez nem férne össze a női szeméremmel. Emma alig vette észre, hogy Iván a szobába lépett, s csak ennek alig hallható köszöntése szólította vissza őt az üdv, boldogság és fájdalom (ennek is van mennyie) egyből ide a földi életbe. Emmát különös érzés lepte meg. Fel akart ugrani, Iván elé akart futni, hogy mondja: — Én megbocsátok! . . . Csakhogy itt vagy! ... Oh! én boldog, nagyon boldog vagyok! — s erejét ismét veszni érezé, mert Iván arcára, szemeibe nézett, melyek olyan tiszták, olyan őszinték valának,milyenekkel csak a szeplőtlen öntudattal biró emberek büszkélkedhetnek. Magát pedig bűnösnek érezé,— mert elzárta egy darab időre e nyílt tekintetű férfiút a mennytől, — az ő szivétől, holott jól tudta, hogy ez a férfiú, ki jelenleg előtte áll, szereti őt lelkének egész hevével, szive minden legkisebb dobbanásával. Iván sem jutott szóhoz. Az ő keblében is különféle érzemények váltakoztak. Ő jogosnak tartotta a leány neheztelését, habár a küldött emléket nem épen találá oly nagy árunak, melylyel az önzéstelenül szerető női kebelt meg lehetne sérteni. Végre Emma szakitá meg a csendet. — Egy hete már, hogy újra a város lakói vagyunk ... ön ezt bizonyosan nem tudta?! — szólott Emma, míg szavaiban a szerelem és büntetés hangja váltakozott. Igen! a büntetés hangja! Mert azon percben, midőn a szerelem mindenható, bűvös szava megszólalt szivében, egyszersmind megújult ott ama előbb elvetett gondolat, hogy: Iván kíméletlen volt, Ivánnak ezért némileg meg kell bűnhődnie, — ezzel ő tartozik önmagának és nemének! Egykét perc után az Iván arcán elomló nyugodtságot a tettetett (?) szerelem jelének itélé, s ez különben érzékenyen szerető szivét ismét megkeményíté. — Korántsem, kisasszony! Én nagyon jól tudom, hogy kegyetek megérkeztek; de tiszteletemet tennem meggátoltak ama sorok, melyekkel engem kíméletlenségről vádol. Mivel érdemeltem én meg ezt, Emma ?! — úgymond Iván; hangja nyugodt, komoly volt; szivében túláradó epedő érzeményeit alig állott hatalmában a nyugodtság korlátai közé szorítani. — Az okot keresse és találja fel önmagát