Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)
1864-01-02 / 1. szám
De mi az? Margit szép arca egyszerre lángba borult. . . Talán a Balaton rózsaszín tükréről visszaverődött alkonyi fény színeze be arcát? . . . vagy a zene olvadó hangjaiban volt egy hang, . . . vagy a hízelgések ömlengő nyilatkozataiban egy szó, mely felébresztette a szunnyadó szívet, s az érzelem első rózsalebét kergette a tiszta arcba? . . . A nap leáldozott, ... a Balaton nyugodt tükre visszanyerte sötétzöld színét,... a zene elnémult, s a hódolat szavait rég elkapta az irigy szellő, de a rózsapir még mindig Margit homlokán ég, mint havasok csúcsán a nap, midőn a völgyön már az est homálya borong. Margit szeme egy fiatal emberen akadt meg, ki közel a díszes körhöz, egyik platánfához támaszkodik, s nagy, életteljes szemeit a Balaton rengő tükrén pihenteti. A lányka nem tudja levenni szemét a szép ifjúról. Kipirult arccal s reménytől dobogó szívvel bámulja a nemes arcot, a büszke homlokot, s míg nefelejts szemében a viszonlátást örömfénye gyűl ki, szűz homlokán keserű visszaemlékezések árnyai kezdenek sűrűsödni. — Igen ... ez ő! — gondolá végre édesbús fohászszal, — ez Ilazsányi Pál. Margit annyira elmerült emlékeibe, hogy egészen megfeledkezék környezetéről. —Előtte a múlt képei emelkedőnek föl, tele keserrel, tele fájdalommal. Hisz Margit még gyermek, s a múlt máris sötét árnyakat vet fényes jelenére? . . . A társaskör az estére kitűzött táncvigalomról értekezett, s az ifjak egyike az első francia négyesre hívja föl Margitot. A lánykát neve említése rázza föl elmélyedéséből, s csodálkozva pillant maga körül, mintha azon elmélkednék: miként jutott ő e körbe, e helyre azon képzelmi világból, mit lelke elé az emlékezet rajzolt? — Vagy talán már más valaki előzött meg e boldogságban? —kérdi az ifjú megütödve e szokatlan modoron. Margit nem felel; ajkait letörhetlen bilincs tartja lezárva; ő nem tudja,miről van szó körülötte. Siklósiné feddő tekintetet vet leányára. — Talán már eligérkeztél valakinek? — kérdi figyelmeztető hangon. — Nem, anyám. — Tehát szabad remélnem a szerencsét? — sürgeti az ifjú. Margit anyjára tekint. A büszke nő haragosan vonja össze szemöldjeit, s a megijedt gyermek öntudatlanul hajtja meg magát az ifjú előtt. Ez visszalép, de helyébe tizen nyomulnak, s mindegyik egy-egy táncot esdekel a zavarában elpirult hölgytől. Margit figyelem nélkül elégíti ki mindegyik reményét, észre nem véve elfogultságában, hogy némely táncot négynek is odaígért. . . A lányka, mihelyt ostromlóitól némileg szabadult, azonnal az érdekes ifjúra veté tekintetét, s ezt annyi hévvel, annyi eskedlő és bocsánatkérő szelídséggel téve, mintha a legnagyobb sérelmet követi vala el rajta. De az ifjú nem látszik figyelembe venni e bensőséget: hidegen és egykedvüleg állat a platánfa sudarához támaszkodva, szemeit a somogyi partokon tévedeztetve, melyeknek zöld halmai átmosolyganak a csillogó tavon. A tihanyi monostor szürkülő tornyában mélán kondult meg az esti harangszó. Az ifjú összerezzent. E hangok egy könycseppet csaltak ki szeméből, egy keserű múltnak még ki nem forrott gyöngyét. A harang elnémult. Az ifjú hosszú, jelentőségteljes pillantást vetett Margitra, azután egy platánlevelet tépett le a fáról, s azt ketté hesitván, távozott. A lányka csaknem felsikoltott. Ő úgy érzé, mintha a letépett levél szivéhez lett volna nőve, s onnét tépő vala le a hideg, kegyetlen ifjú. . . Siklósiné észrevette leánya összerázkódását. — Te fázol, gyermekem ? — kérdé anyai aggalommal. — Az est meghüsült, anyám. . .— Igazad van, jejünk szállásunkra. A társaság fölkelt. Margit szellőként lebbent ki a körből, s előre sietvén, az ifjú által széttépett és eldobott platánlevelet magához rejté. Tehát e hízelgésekkel elárasztott, hódolatokkal körültömjénezett hölgy, . . . a fürdő ünnepelt királynője nem talált becsesebb emléket diadalútján, mint egy közönyösen letépett s hidegen eldobott falevelet? . . . Igen, ez csak egy falevél voló. De van-e a hatalomnak oly kincse, ... a hiúságnak oly diadémja, ... a dicsőségnek oly koronája, . . . mely fölérne a falevéllel, mit a szerető szívemlékül rejt dobogó kebléhez?! . . . (Folytatása következik.) Újév ünnepén. Újév! a nemzetek fölé Deríts dicsőbb jövőt. Szakgasd ki a tövist — a mely Vérző szivünkbe nőtt. Tenyéssz s fakassz örömrózsát Fájó szivünk felett, így tán sebünk — mely ég, sajog Gyógyul, s be is heged. A szenvedés bökönyeit Törülje el kezed. . • Hozd vissza azt a szép időt, Mely volt, de elveszett. Uj Herkules legyen a jog Öledben s fojtsa meg A vakmerőt — ki, mint kígyó, Fölé hajol s sziszeg. Egy érzelem hatolja át A milliók szivét. . . így éltető napunk: a jog Fel fog ragyogni még. Ha vérvirág nyílik benned: Legyen gyümölcsöző ! Áldott gyümölcse hadd legyen A várva várt jövő. S kivel a félvilág se bir, Ha újra összetart: Babérra várd a jog terén Az egyesült magyart. Pap Gábor: A hó-ember. Sand György regénye. XII. (Folytatás.) Cristiano nem tudta, mit bámuljon inkább : az őrnagy merészségét, vagy a kis ló ügyességét s azon bámulandó ösztönt, mely ezen körülmények között megfizethetlen állattal minden veszélyesebb helyet óvatosan elkerültetett. Kétszer azonban a szán mégis felborult. Ez sem a ló, hanem egyedül maga a szán hibája volt, mely dacára észszerű alkatának, nem volt képes a virgonc állat gyors mozdulatait követni. Az ily esések könnyen lehetnek veszélyesek, de oly gyakoriak, hogy ennek dacára úgyszólva számítás alá sem jönnek. A hadnagy szánja, mely nyomban követé az őrnagyét, hasonlólag felborult vagy négyszer. De a vadászok nem sokat csináltak e kis intermezzokból, felborultak, nyakig elsülyedtek a hóban, felkeltek, lerázták magukról a havat, talpra forditák megint a szánkót s aztán nyugodtan foglalták el helyeiket, mintha a világon semmi sem történt volna. Aztán különben is az ilyszerü bukások, ha semmi veszélyt nem hoznak magukkal, mindig csak nevetést idéznek elő, s vadászaink sokkal vndorabb kedélyhangulatban voltak, hogysem az ily előrelátható apróságokkal sokat törődtek volna. Cristianot kimondhatatlan kéjérzettel tölte el e szabadbani mozgás. — Ki nem tudom mondani, — szólt az őrnagyhoz fordulva, — mily boldognak érzem magamat ma! — Hála az égnek, édes Cristiano! A múlt éjjel nagyon búskomor volt ön. — Megvallom, az. De minden oly meginditó volt! A sötét éj, a ló, melynek tiszta fehér hóleplét a futtató lovak és szánok beszennyezék, s mely mintegy ólom- - tömeg terült el lábaink alatt; a Högat megvilágítva e kísérteties fáklyák által, melyek mint megannyi óriási halottas-gyertyák veték kékes világukat a környék szemfedőjére; a vad kinézésű szobor, mely idomtalan karjával s roppant kalapácsával az összegyűlt társaságra nem tudom, mily borzasztó átkot, látszott szórni! Mindez szép, elragadó, de borzasztó is volt! Én élénk és fogékony képzelődő tehetséggel bírok, s aztán. . . — S aztán? — vágott közbe az őrnagy. — Mallja be, hogy valami különös oka is volt a levertségre. — Az is lehet . . . talán valamely ábránd, valami határozatlan eszmeláncolat, — mit tudom én? — melyet a felkelő nap megint elűzött! Igen, Larrson, a nap ép oly jótékony befolyással bir az ember lelkületére, mint testére; világot kölcsönöz lelkünknek, valamint testi szemeinknek; elűzi a rémképeket, melyeket az éj sötét árnya alattvalóknak hittünk. Spedig e szép, e fantastikus napja a magas éjszaknak ugyanaz, mely Olaszország örök-kék egéről mosolyog le reánk. Sugarai nem oly tüzesek talán, de hiszem, hogy világa tisztább e kristálylyal és ezüsttel borított vidéken! Itt minden tükörül szolgál neki: a mocsoktalan jéglapok, az átlátszó tiszta