Honderü, 1844. január-június (2. évfolyam, 1/1-26. szám)
1844-04-20 / 16. szám
502 A márs tekintetű férfiú büszkén tekinte végig az alázatos kérdezőn, ki maga is megsokallá bátorságát, s harsányul e szavakat mondá: — Az ezer őseket számláló Frangepán-ház’ dicső sarjadékaé nagyságos Frangepán Ferencz ő kegyelméé, Horvát-, Tót- s Dalmatországok’vicekirályi bánjáé, kinek tekintetén győzedelem ül, kinek kardja fényétől seregek halványulnak el, szóval Illyria’ pajzsáé, ki angyalszép kedvesét Kerecsényi Judith kisasszonyt, Nikolsburg vára’ örökös aszszonyát jött meglátogatni, s most visszatér honába. Büszkén fordult el a magyar feleletből egy szót sem értő morvától s szomszédjával kezdett beszélgetni. Az épület’ e térre nyiló egyik góth ablaka zajjal nyílt fel. Minden szem arra fordult. Egy férfiú jelent meg azon, túl az ifjúság’ viruló reggelén, közel az élet’ deléhez, azon korban, midőn a testi és szellemi erő a lehető tökély’ legfensőbb tetőjét érte el, fekete szemeiben parancsoló tűz ragyogott, magas homlokán méltóság trónolt, fényes sötét haja, hátra simítva, rövid bokrokban omlott nyakára, szép romai orra a Scipiók’ dicső unokájára emlékeztetett. Ez volt Frangepán, kit érdemel, az alig 30 évest, horvátországi bánná emeltek. Mellette egy angyali alak tűnt fel, kit századok előtt erdők, rengetegén pillantva meg, istennő gyanánt borult volna le előtte az eltévedt vándor. Szőke haját arany párta tartá össze, mellyhez smaragdtűvel kék fátyol volt tűzve, fehér egyszerű háziruha, kék vállal, fejezé be öltözetét. — Nagy készen vagytok? —szóla le a bán lovászmesteréhez. — Igenis, nagyságos uram! mond ez lövegét levéve; a huszárok hódolólag tisztelkedtek fegyvereikkel, mialatt a jelenlevő nép szinte földig hajolt meg. — Az elválás’ persre int. Isten veled, Judithom, — mond Frangepán, vaskarjaival átölelve a könyező mátkát. Isten áldjon meg szép lánykám, remélem nem sokára látandjuk egymást. Judith könyezve borult keblére. — Ne tegyük egymásnak keserűvé az elválást, lelkem szerelme, miután ennek úgyis meg kell lenni. Karomat hazám s királyom kívánja, ki ezer nálam érdemesebbek közöl emelt ki e fényes hivatalra , melly öt év óta sulyosodik gyönge vállaimra: ha a fák’ levelei hullnak s a harcz’zaja nyugalomra tér, visszajövök ismét angyalkörödbe, kebled’ tavaszán kipihenni a harcz’ fáradalmait. — Maradj még néhány napig Frangepánom, csak néhány napig — mond eldőleg emelve föl kis kezeit.