Honderü, 1844. január-június (2. évfolyam, 1/1-26. szám)
1844-06-01 / 22. szám
22. SZÁM. SZOMBAT. NYÁRELŐI. 1844. ADOLFINE. III. LEVÉL. Vigvölgy, tavaszutó’ 15-ben 18. Legelőször is engedd kimondanom szeretett Bertám , hogy épen utóbbi leveled, mellyért azonban az érdemlett büntetést ki nem kerülöd, bizonyítja, mikép minden hajlamod mellett, magadat valami igen köznapi lénynek tartani, megvan mindaz benned, mivel örömest fölruházott volna barátságom, ha a jóltevő természet meg nem előz s gazdaggá nem tesz, mielőtt én nyujtnám feléd áldó kezemet. — Mondod, hogy szeretek! s hogy e szeretet régibb Márvayvali ismeretségemnél. — sejtem gondolatidat, de most az egyszer roszul találgatál. Szintolly ferde, legszebb szavaid mellett is, okoskodásod arról mit most érzek. Mert jó Bertám, ha ezen érzés’ természetének öntudatával bírnék, mi tartóztathatna engem ezt kivallani; neked, kinek szive évek óta menhelye minden gondolatimnak, minden reményimnek. — Hamis vagy te, s minden kedélymélységed mellett is, játszi eszed szereti, a mi komoly s életbe vágó, kivetkőztél mi erejéből , ezért majd egykor pár a szokottnál rövidebb levél leend érdemlett büntetésed. — Van azonban valami kedves soraidban, mi felvidított, mi öszhangzásban van saját föltételeimmel : adja az ég hogy kivihessem. Mit értek itt — nem ismétlem ; — ollyan vagyok mint az eleven seb, minden szellő sajog ha érint, s különös, még szebb, bár kétes reményeimmel is csak félve érintkezem : — félve kedvesem, mert épen a szabadulási remény öröm!