Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-09-16 / 11. szám
A LENGYEL MŰVÉSZCSALÁD. BESZÉLY PETRICHEVICH HORVÁTH LÁZÁRTÓL. Bevezetés e gyikén azon esős napoknak, midőn kedélyünk a fölöttünk« mogorvas föllegeket annyira visszatükrözi, egy tömött salonba vetődöm a Baden- Tra badeni hires fördőhelyen. Urak és urhölgyek a legújabb, legválasztékosb divatszabályok után mustrálgaták egymást szemüvegek és nagynál nagyobb látcsövekkel. A hangverseny érdekes, mert szegény lengyel család intézte azt, melly vándorművészete után kereste kenyerét. Dianatermetü halvány nő, gránátszem, dús hajzat és urias mozdulatival, annak gyönyörű két fiatal leánya, szép fiacskája s egy jeles kinézésű férfi tevéli a művészi egyletet. Ez utósó — minő helyzetet adjunk neki nem tudom, mert a család’ közelebbi viszonyait akkor még nem ismerem, — a fuvolán, azok pedig ének és zongorán jeleskedtek. A nő majd az éneket kisérő, majd kótát fordítaa játszóknak. Képességök nem igen nagy vala. Badenben, hol a világ zeneművészei annyira öszpontosulni szoktak nyaranta, hogy néha csupa zenehősökből lehetne összeállítani egy hangverseny hallgatóságot, illy közepes tehetségek nyom nélkül enyésznek. Némellyek zúgolódtak pénzükért, mások — legtöbben — csak a nemes czélt kívánták tekintetni. Valóban is olly mi különbös, olly nemesb, mondhatnám olly aristocratas volt e vándorcsalád’ egész valója fölött, mi első tekintetre tud érdekelni műveltebb hallgatóságot. Egy hatalmas lengyel herczeg pártfogolta őket, ez volt oka hangversenyük látogatottságának. Aztán a művésznő és serdülő leányai is olly szépek valának, hogy alig volt férfi, ki szívesen szemlét ne tartott volna különérdekű bájaik fölött. A fuvolász pedig feltűnőleg szép férfi volt, s nem egy orosz herczegnő sohajta fel magában, sok szerencsét kívánva tövises pályáján.