Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-09-16 / 11. szám
202 — A padsorok’egyikében (különösen) volt egy — mint mondák nekem — bukaresti család — férfi és hölgy — kik alig vették le perczekig szemükről a roppant kiterjedésű látcsöket. E pár tökéletesen elszigetelve élt a magasb köröktül. Csak a szerencsejáték’ tömött asztalainál lehete őket látni évente, hol a férfi tetemes vesztesei, a hölgy pedig roppant nyerései által lőnek nevezetesekké. Amaz száraz, elélt, beszédében épen nem oláhos, sőt mondhatni kissé tótos kiejtésü, arczban pedig valóságos magyar képű férfi volt. Kissé elhízásnak indult, szabályos arczvonású derék nő volt emez. Szemében kiidéző elevenség, mozdulatiban szögletes negéd, öltözetében pedig bizonyos czifra neme az elegancziának mutatkozék, mit a franczia igen jól fejez ki e szóval : m au v a is genre. Mindezt azért részleteztem hosszasbban, mert Floresko báró és szép neje — e czím alatt valának ők beírva a vendégkönyvbe — némi tekintetben nevezetes fördővendégek lévén — olvasóim’ kegyes engedelmébül őket ezennel bemutatni nem tartottam helyén kívül. Badenben — mint Europa’ csaknem minden nevezetes helyén — majd mindig lévén egy két előkelő magyar család, kedvűkért, vagy meglehet sajátságos szeszélyből, a hangversenyzők Rózsavölgyink’ néhány jeles magyar nótáját zengék el. De minő fokra hágott a jelenvolt honfiak’ kedves meglepetése, midőn az ifjú művészek’egyike, anyja’ rövid, de lélekdús ritornellje után, egyszerre csak előáll, s egy andalgó magyar dallal lepi meg a hallgatóságot, azt képzelni lehet. A dal az ismeretes Egy Istenért egy hazáért szavakkal kezdő humfidal vala, mellynek végsorait az egész művészi család lelkes harmóniával zengé el, és olly tiszta magyar kiejtéssel, mi szembeötlő bámulásra készté a magyarokat. Nem vala még bevégezve karénekük, midőn egyszerre halk sikoltás riasztá föl a kissé feszes aristocratai kört, mit átalános mozgás követett.—Mi az? ki az ? mi történt? kérdék százan. — Csekélység, mond Floresko báróné, férjemet szokott szédülése fogta el, s fejét vállamra ejtvén elsikoltam magam. — Erre fris vizet parancsolt egy orvos. Első, ki azt odanyujtá, volt egy lengyel művésznő s a szép fuvolás, asztaluk több pohár vízzel lévén ellátva. Szives készséggel ajánlák azt a bárónak, kinek fölemelt lankadt tekintete a művészpárt szemeibe tapadt. — Laura ! — Kálmán !— Hermia ! — Kázmér! voltak egyszerre a felkiáltások, mik különböző ajkakból történek ki. E váratlan esemény után mindenki a regényes drámai fordulatról társalgott, míg a terem lassan kint meg nem ürült s minden újra lecsöndesült. Jelen lapok írójának elég volt e rövid látmány, hogy itt némi érdekes , hihetőleg regényesíthető történetet gyanítson. Sejtelmei nem csaltanak, a történetet valóban érdekesnek találta, s ha tán annak összetűzése nem igen sikerült volna neki, azt lapunk’ kegyes olvasója ne a feldolgozott tárgy’ meddősége, hanem inkább az iró’ tehetlenségének tulajdonítsa. Kezdjünk a beszélyhez. I. Haláltanya. Halálos ágy körül, mellynek betege ócska szarvasbőrrel terített szalmazsákon vonaglott, Pest’ keskenyebb utczáinak egyikében látunk néhány alakot, kiket — mint jelen történetünk’ főszemélyeit — élénk figyelmedbe ajánlunk. Egy halvány, magas termetű úr, éles fekete szem- és horgas orral fütyölgeté magában lassú hangon Zampa’ bordalát, míg a szomszéd szobába és viszszasétálgató lábai recsegő csizmazenével kisérgeték dallamát. Mélyecske medrü punschedényből ollykor kalánozva, hideg szoismussal folytatá egyhangú sétáját, de megmegálla mégis a kínnyoszolya előtt, s vérmes szemét a haldoklóra szegezve, rögtön moz-