Honderü, 1846. július-december (4. évfolyam, 2/1-26. szám)
1846-10-20 / 16. szám
jó, benne mindig egy egész életkor tükröződik cselekvényeivel egyetemben. Mi nem cselekvény és nem a múlté — éposz’ tárgya nem lehet. Ezért foglalkozott a középkorban csaknem minden népek’ költészete kizárólag a múlt’ dicső tetteivel, —a jelen akkor figyelem nélkül maradt, mert sokkal üresbnek tartalék, semhogy költészet’ tárgyául szolgálhatna, és ha mégis azzá emelve jön — ez csakis annyiban történt, a mennyiben tettek —tele kalandos csodaszerüséggel — képezheték annak alakját és tartalmát. A lyrica az életviszonyok’ többé kevesbbé kész rendét föltélezi. Csak ekkor képes az egyes ember a külvilággal szemközt keblem valódi tartalmát kimondani. Mert a legtárgylagosabb is csak alanyilag érezve, nézlelve, képzelve s gondolva jelenhet meg a lyricában. Azonban nem elég a lyricusra nézve, hogy saját tetszékeny nézleteit szavakba öltöztesse: a nézleteknek át meg át költői kedélyben kell alapulniok; e költői kedélynek magasztalt művészeti képzettségű öntudatával kell bírnia: 1 & tr ' 1 ' ' 'Mi , ha ez nincs igy — akkor a költő csak töredékest, szaggatottat, zavarost fog létesítni; ekkor természetes friseség, a kimondott érzelmek’igaz volta és velős tömöttség által népköltésig felviheti; de sohasem emelkedik fölül a népnézlet’ szűk körén, hanem egyénisége mindig azon érdekekbe fog felolvadni, mellyek egyszersmind azon nemzetnek is sajátjai, mellyhez a költő épen tartozik. A költő tehát nem emelkedhetik föl tiszta alanyiságra, amit visszaad, legyen az bár mégolly mélyen érezve, mégolly igazán kimondva, alakja s tartalmára nézve nem az ő tulajdona. De a valódi tiszta lyricusnak magasb hivatása van. Ha csupán nemzeti vadság, utonállás, póriasság az, mit rímekbe s rövid vagy hosszú szótagokba kényszerít, — akkor, ha talentommal bir, ünnepelné lehet pillanatokig— de csakis addig és nem további Minél inkább kisejlik aztán a népélet, s öntudatos önállóságra emelkedik, annál inkább szélesből még a legalsóbb rétegekben is az érzelem’ világa — és az egykor ünnepelt — nézleteinek kicsinyes szűk köre miatt, a néptől kölcsönzött sajátságainak daczára — mint idegen áll népének közepette. De ha a lyricus hátra és élőre is tekint, a szerelem’ dobbanásitól dagadozó szivében hord múltat és jövőt, akkor égi követhez hasonlít, ki korszakot alkotni, küldeték, ki a históriát, miként Deucalion és Pyrrha’ élettelen köveit fölszedi — hogy éljenek — éljenek örök időkig! Illy költőkkel azonban csak ollyan nép bir, melly már a nyerseség’szorító bilincseit lerázta. Minél műveletlenebb a nép, annál nyomorúbb képleteinek világa, annál meztelenebbek szenvedélyei, annál egyoldalúbbak nézletei — és vele költői is, ha ezek föléje emelkedni nem tudnak. Ehhez pedig ama magasb öntudati szabadság kívántatik, a nézletek’ határtalan világával, és e nézletek’ kifejezésének szabad, öntudatos művészetével. Csak illy költők számíthatnak aztán arra, hogy műveik, idegen nyelvre áttéve, az idegen népnek is költői élvet nyújtani képesek. Mi magyarok kénytelenek vagyunk megváltani, hogy népünk még igen szűk nézletvilággal bir szivében. Szerelem, tompa fájdalom, elnyomott buskomolyság, öntudatlan gyász és néhanéha föllángoló boszankodás, hogy minden jobban nem megy, mint a mint megy : ezek körülbelül az érzelmek, mellyek a népben a nép által nyilatkoznak. Legelragadóbban visszaadva találjuk ez érzelmeket népdalainkban. És e népdalok, a népnek legsajátabb sajátja, vájjon hemzsegnek-e aljasság, suhanczkodás és nyerseségtől ? nem ! Minden megkapó egyszerűségük mellett — csak gyöngéd, benső, mit bennük találunk. Ita tehát egy magyar költő az émelyítő pajtáskodást és betyáros káromkodást mint népi elemet akarja ránk tukmálni, e költő megcsalja magát és a népet. Petőfi mintegy legcsalhatlanabb tükre mindazon zavart viszonyoknak, azon zablátlan forrongásnak, ama gyűlölség és ama szerelemnek, amaz önmagát vadsággal ostromló vadságnak — melly irodalmunkban meghonosul. Az ö nagy, valóban szép tehet-