Honderü, 1846. július-december (4. évfolyam, 2/1-26. szám)

1846-10-20 / 16. szám

--------------—--------------—-----------°1^p KEDD. ÖSZHÓ’ 20. 1846. IRODALMI LEVELEK DR. LAUBE HENRIKHEZ LIPCSÉBEN. V. Leirhatlan szívkomolysággal fogok Pe­tőfi’ műveinek megítéléséhez. Vannak köl­tők, kik olly kedvező csillagzat alatt szü­lettek, hogy mint nyílt virágok esnek égből alá, gyöngéd phantasiabimbóikkal soha nem érintik a kritika’ kemény földét, hogy ott az igazság’ nyomdokaiban eltiporva, letaposva heverjenek. Petőfi eddig egészen gond nélkül, bú­­s fájdalomtalanul evezett a költészet’ nyílt tengerén; a kritika’ vihara nem vonult ösz­­sze feje fölött; mintegy merész kort vala ő, ki minden mellette elvitorlázó hajósba el­ismerést, sőt szeretetet lehelt. Merészen és gondtalanul viteté magát az érzelmek’ fo­dor habjain, itt „Szer­elem’ gyöngyeit“ hozott föl titkos mélyéből az óceánnak, a­­mott, egyik partnál, az eszpirulat’ lángjánál „Czipruslombokat szakgatott kedve­se’ s­í­r­j­á­r­ó­l“ és csakhamar ismét víg ,d­i­­n­o­m-d­á­n­o­inkot dúdolt utána. Úgy adá ne­künk magát, a­mint van és volt, és az iro­dalom és közönség fönnen magasztalák a szépet benne ezer édes szavakkal, míg a rú­tat csak magukban otthoni roszalák egész csendben, halkan, — hogy a merész hajós meg ne haragudjék, mert ő ám közbe is tud vágni, gyakran korbács van kezében toll helyett, s nem ritkán a lyrikának édes szerelemsohajtozásit ,János vitéz a’ epico­­yi idylli durvasága s nyerseségével cseréli föl. Ah, szép dolog a költészet! Míg az e­posz átalában emberré képez bennün­ket, a lyra szivet ad ez emberi kebelbe, és tiszta, éplátó szemet, melly túl bir tekinteni e föld’ göröngyin, és lelket, melly a min­dennapi nyüzsgelmeken fölül hamar az ér­zelmek’ végtelen országába emelkedik, hogy eget és földet gyakran egyetlenegy pilla­nattal áttekinthessünk általa. Míg az eposz csak puszta tettekkel foglalkozik, s alak­jait a múlt’ szürke ködéből faragja, a ly­ric­á­na­k a jelenkor’ tarka, eleven nyüzs­­gelme képezi elemét. Zene teszi lelkét a lyricának — és ly­ric a lelke minden művészetnek. Valamint a zenében, úgy a lyricában is az érzelmek és szenvedélyeknek mindig meg­indult nyelve szól. A zenében kisértetsze­­rűn, érthetlenül; a szív mi magyarázhatlan vágyódástól, ezer bitteljes sejtelemtől daga­doz. A lyricában a kisértetszerű­ a szónak varázsvesszeje által emberibbé, s igy szeb­bé, — az érthetlen érthetővé s ekkép elra­­gadóbbá, lelkesítőbbé változik. A sejtelmek világos öntudattá válnak — a vágynak ele­nyész magyarázhatlansága, s képesek va­gyunk számot adni magunknak felőle. — Látjuk ebből, hogy a lyricában már minden rendezettebb. Az éposz’ virágkora a fejlet­len, még nyers nemzeti állapot’ idejére esik, midőn e physicai erőfejlődés a múltak’ nagy­szerű példáiban lelkesedést, bátorítást ke­res. Az egyes ember az époszban szóba sem

Next