Honderü, 1846. július-december (4. évfolyam, 2/1-26. szám)
1846-10-20 / 16. szám
--------------—--------------—-----------°1^p KEDD. ÖSZHÓ’ 20. 1846. IRODALMI LEVELEK DR. LAUBE HENRIKHEZ LIPCSÉBEN. V. Leirhatlan szívkomolysággal fogok Petőfi’ műveinek megítéléséhez. Vannak költők, kik olly kedvező csillagzat alatt születtek, hogy mint nyílt virágok esnek égből alá, gyöngéd phantasiabimbóikkal soha nem érintik a kritika’ kemény földét, hogy ott az igazság’ nyomdokaiban eltiporva, letaposva heverjenek. Petőfi eddig egészen gond nélkül, bús fájdalomtalanul evezett a költészet’ nyílt tengerén; a kritika’ vihara nem vonult öszsze feje fölött; mintegy merész kort vala ő, ki minden mellette elvitorlázó hajósba elismerést, sőt szeretetet lehelt. Merészen és gondtalanul viteté magát az érzelmek’ fodor habjain, itt „Szerelem’ gyöngyeit“ hozott föl titkos mélyéből az óceánnak, amott, egyik partnál, az eszpirulat’ lángjánál „Czipruslombokat szakgatott kedvese’ sírjáról“ és csakhamar ismét víg ,dinom-dánoinkot dúdolt utána. Úgy adá nekünk magát, amint van és volt, és az irodalom és közönség fönnen magasztalák a szépet benne ezer édes szavakkal, míg a rútat csak magukban otthoni roszalák egész csendben, halkan, — hogy a merész hajós meg ne haragudjék, mert ő ám közbe is tud vágni, gyakran korbács van kezében toll helyett, s nem ritkán a lyrikának édes szerelemsohajtozásit ,János vitéz a’ epicoyi idylli durvasága s nyerseségével cseréli föl. Ah, szép dolog a költészet! Míg az eposz átalában emberré képez bennünket, a lyra szivet ad ez emberi kebelbe, és tiszta, éplátó szemet, melly túl bir tekinteni e föld’ göröngyin, és lelket, melly a mindennapi nyüzsgelmeken fölül hamar az érzelmek’ végtelen országába emelkedik, hogy eget és földet gyakran egyetlenegy pillanattal áttekinthessünk általa. Míg az eposz csak puszta tettekkel foglalkozik, s alakjait a múlt’ szürke ködéből faragja, a lyricának a jelenkor’ tarka, eleven nyüzsgelme képezi elemét. Zene teszi lelkét a lyricának — és lyric a lelke minden művészetnek. Valamint a zenében, úgy a lyricában is az érzelmek és szenvedélyeknek mindig megindult nyelve szól. A zenében kisértetszerűn, érthetlenül; a szív mi magyarázhatlan vágyódástól, ezer bitteljes sejtelemtől dagadoz. A lyricában a kisértetszerű a szónak varázsvesszeje által emberibbé, s igy szebbé, — az érthetlen érthetővé s ekkép elragadóbbá, lelkesítőbbé változik. A sejtelmek világos öntudattá válnak — a vágynak elenyész magyarázhatlansága, s képesek vagyunk számot adni magunknak felőle. — Látjuk ebből, hogy a lyricában már minden rendezettebb. Az éposz’ virágkora a fejletlen, még nyers nemzeti állapot’ idejére esik, midőn e physicai erőfejlődés a múltak’ nagyszerű példáiban lelkesedést, bátorítást keres. Az egyes ember az époszban szóba sem