Honderü, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-06-01 / 22. szám

KEDD. NYÁRELŐ’ 1. 1847. alóban szívrepesztő, ha némelly fiatal lyricusunk dalait átlapozzuk. Olly sok gyöngéd érzék a szép iránt, és olly kevés elismerés ! Mennyi lángzó lelkesedés, és milly kevés dicséret a sajtó részéről ! A szegény lyricusok hallanak, hogy szíve szakad meg az embernek, tollukat szívvérbe mártják, és rajzolják forró gyötrelmeiket — de nyilvános méltányra nem találnak. Az ok? — az a sajtónak már többször érintett és roszült kotteháskodásában rejlik. Egyik rész azt hiszi, most Magyarországnak csak egy (?) költője van, Petőfi úr; a másik rész viszont úgy véli, hogy Petőfi úr minden tehetsége mellett sem első költője hazánknak, hogy ehhez hiányzik nála az átalános műveltség, és bármennyire megfelel is az olvasóvilág’ nyersebb része’ igényeinek, annál kevesbbé elégítheti ki azon kisebb, de mindenesetre eldöntő részét a műveiteknek, melly ezen — mint mondani szokás — természetetes talentumnak vad zúgása s tombolásában semmi gyönyört találni nem tud, nem akar. Mi saját kegyelettel viseltetünk mint Jelen czikk a Budapesti Híradóban jelent meg *1"* jegy alatt. Közölni kívántuk azt azért, hogy olvasóink lássák, mikép ítélnek a költő felől más lapok is, mellyeket részrehajlással vádolni bizonyosan senki sem fog. Szerű.den iránt, mi a szellemtől származik, és azért örömestebb látunk egy fúriává alakított márványdarabot, mint a durva kőtömeget magát, mert minket inkább a szellem köt le, melly a kődarabba lehelve jön, és ezt műszemlélet’ tárgyává teremté át. A kritikusnak pedig első kötelessége arra tekinteni, minő ihlet eleveníti a holt alakokat. Ha ez ihlet aljasság’ kifolyása — akkor semmi nemes, tartós, tehát semmi való és szép nem teremtethetik. Mi tehát ez egész Petőfi-vitát mellőzzük, s némelly félreismert lyricust akarunk a kritikai látcső alá helyezni — meglátandók, vájjon minden költészetünk csakugyan egy személyben öszpontosult-e, vájjon nincs-e ezen első(?’*?) mellett talán egy második költő, ki a lyrikai mezőn kitűnőt nyújtott. Szétnéztünk, és legelül Hiador’ Emléklapjait találók. A teremtő művészre nálunk rosz idő jár, a művészi felfogást s mértéktartást olly nehéz megtanulnia. A küzdelmek zaja künn gátolja őt a csendes költésben, akaratlanul a kedélybú’ éles hangjai siklanak át lanthúrjain. A kor’ hangulata zengi át kobrát a költőnek, akarja vagy nem! De a nagy tömeg csak akkor érti e hangokat, ha néven nevezik azokat, ha magas lelkesedésben csak azért érintjük a húrokat, hogy rajtuk fájdalmunkat hangoztassuk: a tömeg ezt bámulja, nem tudja mit gondoljon, és aha tömeget gondolkodásra vinni, annyi mint nála elveszve lenni. Azért mindig azon költők’ szerencséje legnagyobb, Tenger vagyok, melly háborog belül. " H a dor.