Honderü, 1847. június- december (5. évfolyam, 2/1-26. szám)
1847-10-19 / 16. szám
— 314 — magát, hogy ő boldog, holott nem az örvendez könyező szemekkel, és mosolya a fájdalom’ félreismerhetlen könymezét viseli; dithyrambicus elragadtatásában kénytelen akaratlanul fölkiáltani : ,,Boldogságomat nem zavarja-e borús emlékezés?—Állandó leendő hálás szerelmem? Ah , a szerelem, mely kérdezi : állandó marad-e , nem amaz igazi, egyetlen , Örök szerelem. És igy mindjárt az I. fes 11-ső jelenetében tudjuk, hogy itt egy sötét múlt—szétrombolandja a fényes, kényelmes jelent. Előre be hagy a költő pillantanunk a belső világ’ harczába , és rámutat azon igaz küzdelemre, mely egy nő’ csendes kebelében támadott. Minthogy a külvilágban a legtöbb események’ titkos rugójául a nőnek kell tekintetni, ennél fogva az érdek hamar átalános lesz. — Még világosb lesz előttünk e szellemi küzdés ott, hol a költő az anyagot is a játékba húzza. Ekkor legüdvesb hasonlításokat tehetünk a fölött: váljon mi méltó élesb , magasb tekintetre, hogy az életet ingerétől meg ne foszszuk, hogy a társasági nagy kődomja alá mindennap egy meleg szivet ne temessünk : — a szellem-e, vagy az anyag, a szív, vagy a pénzerszény, a való vagy a hazugság, szabadság vagy rabszolgaság?!... Közepette a legzavartalanabb anyagi boldogságnak nincs e földön boldogság, mihelyt a szív, a lélek nyugalom után cseng , mely gyakran egészen más eszközök által elérhető , mint épen az , mely külsólétet ad. Név szerint a nőnél, kinek egész lénye inkább befelé irányult; kinek egész valója a gondolkodás’ tág világából az érzés’ szűkebb körébe vonul vissza ; a nőnél semmi jólét, semmi anyagi boldogság nem pótolja a szívboldogtalanságot; előbb utóbb áldozatául esik annak, — így Adél is. Szeretné ő gondos figyelme által a nemes Granville iránt, kit tisztelnie , nagyrabecsülnie kell — de kit amaz emésztő szerelemmel át nem karolhat, melylyel a nő szivének választottja körül fonódik — szivének hangos érzelmeit elnémítani. Amint Adél egy fényes élet közepett, fájdalmának, hervadásának eleven képét megpillantja , riadva fölkiált: Gonosz szellemem !...,Ez ő volt! igen ő volt! — vagy tán csak az alkony’ ámító csalképe’ teremtménye — aggályos emlékezetem’ rémalakja?“ Ki őt szerelemre tanítá , ki fiatal szivét az első tüzes, dobbanatokra ébresztő — azt most gonosz szellemének nevezi! — De joga van erre— csalónak tartja őt, ki csak bájait — nem ő magát szereté; ki csak megbecstelenitni akará őt, anélkül hogy szeretné; ki őt az érzékiség’ eszközévé törekvők sülyeszteni, anélkül hogy szeretné! — Ha a lángolva érző nő a bizonyosság látszatával nem bitt volna,hogy nem szerettetik, hogy gyalázatos csábítója — mást szeret, még a gyalázatot is nyugodtan eltűrte volna. (Folytattatik.) (Folytatás.) XLV. PETŐFI SÁNDOR: Miután ABC-nk elé bocsátott rövid előszavunkban kevés szóval megmondok , hogy kérbe illetlenek leszünk mindazon irók iránt, kik talentomukat az aljasság és póriasság’ alacson csatlósává , sőt rabszolgájává sülyeztik— P. úr ellen is kíméletleneknek kell lennünk. Mi nem vagyunk e költő’ lorai tehetsége iránt vakok, tudjuk nála becsülni a termékenységet, képgazdagságot ; de ép oly kevéssé vagyunk vakok határtalan elbizottsága , kiállhatlan arrogancziája s azon büntetésreméltó karja iránt ez írónak, melylyel durvaságban, a genialitás saját nemét keresi. A tehetségtelenek koránsem tehetnek oly nagy kárt valamely irodalomban, mint a talentommal bírók, ha ez utósok tehetségüket az ízléstelenségnek dobják zálogba. A talentom díjó magának ír, s nyomtalanul vesz el az irodalomban, mint csep víz a tengerben ; —a talentomos többé vagy kevesbbé egész csoport követőket von maga után gyalázatosságainak posványába. A kritika keveset bajlódhatik a szellemi hatalom’ urának utócsapatával: neki az előbajnokot kell előfogni. Miután tehát Petőfi úr, Vahot úr’ kegyelméből a mi irodalmi hadunk' vezérévé avanckroztatott , már csak ez oknál fogva is bírálatunkra kell P. urat méltatnunk. Azonban legfelebb ugyanazokat kellene ismétlenünk, melyek a Honderűben ez íróról a Dr. Laubehez irt levelekben elmondattak, egészen osztván az ott kimondott véleményt, melynek nyilvánítása akkor iszony és boszankodás’ zajával fogadtatott irodalmunkban, s melynek mégis minden sora P. úrról igaznak bizonyult be , s ha P. úr ugy halad mint eddig, mind inkább be fog bizonyulni. IRODALMI AB C. SEVERUSTÓL.