Honismeret, 2007 (35. évfolyam)
2007 / 3. szám - ÉVFORDULÓK - Kilencven éve halt meg Gyóni Géza (Dr. Horváth József)
tartalmazó kis füzet egy példányát repülőgépen eljuttatta Budapestre, ahol a Hadsegélyező Bizottság a következő év tavaszán még kihozott verseivel együtt újból kiadta, így, mint az otthon maradottak, a katonák és a hadifoglyok is ismerték, legalábbis hallottak róla. A krasznojarszki táborlakók sorstársként felnéztek rá: „Közben zajlott az élet, múltak a napok. Egyik este az ötös barakk emeletén, éppen mi felettünk kabarét rendezett Simonyi és dr. Krausz, tábori becenevén Kruci. A folyosó középső mélyedésében színpadot hevenyésztek, mi meg a priccseken állva néztük végig az előadást. Vagy az oroszok pénzessikkasztásait, meg korlátoltságát csúfoló dalokat énekeltek, vagy sikamlós kuplékat adtak elő kincstári kabátba bújtatott, köztünk bujkáló lányokról. Komoly számok is voltak. Magda főhadnagy előadta Gyóni Géza »Rab magyar imája« című versét, mit ő zenésített meg. A meghatóan szép költeményt őszinte tapssal hálálta meg a hallgatóság, mit Gyóni azzal köszönt meg, hogy két versét felolvasta. Többen nem igen tudták még, hogy ki az a Gyóni Géza, s félrehúzott szájjal vették tudomásul, hogy egy „költőt" kell végig hallgatniok most, amikor nevetni akarnak. De a fölényeskedés döbbenetté változott át bennük: mindenki megérezte, hogy nagy költővel van dolga, s az a néhány perc, míg Gyóni olvasott, életének ünnepi percei voltak. Gyóni Gézának Przemyslben kinyomtatott „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett" című kis kötetét sokan ismerték s egymásnak szavalgatták a „Csak egy éjszakára" című versét. Itt a fogságban írt verseivel ritkán állott elő, s akkor úgy láttuk, hogy ennek a mi fogoly életünknek a szenvedései nem igen ihlették meg lantját...legalább is így sejtettük a dolgot, mert nemcsak verseivel nem dicsekedett, hanem mint ember is igen zárkózottan élt. Mindig öccsével, Áchim Mihály főhadnaggyal mutatkozott egy és ugyanazon emberek társaságában. Ha úgy elnéztem goromba halmnacsizmáját, vékonyan bélelt katonaköpenyét, kissé hajlott hátát, behozott nyakát, nem is hittem volna, hogy egy immár „beérkezett" s otthon is nagynevű költő él itt közöttünk." 1917 júniusában beteljesült a végzet: „Míg arról folyt a vita, hogy ki a legszebb színésznő, melyik a jobb futballcsapat, ki tudja messzebb hajítani a diszkoszt vagy a gerelyt, s míg az ablakok alatt égtek a poloskás ágyak, a napfürdőben zuhogott a meztelen testekre a hideg víz. azalatt tragédia történt a táborban: gyászkocsi állott meg június 8-án a víztorony közelében lévő szabad téren, hogy utolsó útjára vigye Gyóni Géza testvéröccsét, Áchim Mihály főhadnagyot. Egy éve láttunk utoljára halottas kocsit a tiszti táborban. A fekete halálnak fekete lepellel leborított lovai ott álltak előttünk komoran, méltóságosan. Az ordító tábor zsivajára ránehezedett a halál dermesztő csendje. Azután megindult a menet a kapu felé, s a kocsi mögött görnyedten a porig alázott költő... Ekkor láttam utoljára. Másnap már éppen úgy huppant a labda a tábor keményre taposott földjén, mintha senki sem távozott el innen örökre, s mintha nem maradt volna itt a lesújtott testvér. Pedig ennek a bánata nőttön- nőtt, rágta és emésztette idegzetét. Egyszer csak hallottuk, hogy kórházba került, sőt azt is rebesgették, hogy idegrendszere összeroppant, hogy már nem akar táplálkozni sem. Bóna ezredorvos, a kórház parancsnoka, a táborban titokzatos arccal járt- kelt, nem akart nyilatkozni. De a hallgatásból is szárnyra kelt a hír, hogy Gyóni testvéréhez vágyakozik, a fogolytemetőbe, melynek földje magyar testek porából lett magyarrá. És június közepén beteljesedett az idősebb testvér végzete is. Elment közülünk a széljárta fennsíkon fekvő temetőbe a „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett" című kötet legendás hírű költője. Meghalt egy költő, de hozzátartozói nem a poétát siratták benne, hanem a fiát, testvért, rokont... Meghalt egy költő, de a hadsereg elsősorban nem a múzsák kegyeltjét gyászolta benne, hanem a vitéz katonát... Meghalt egy költő, de az árván maradt baráti kör csak a jó barátnak pótolhatatlan hiányát érezte... Igen. »Hegyeken át a hír szaladt«, s mire hazaért, a zajgó, ordító tábor már el is felejtette a gyászesetet, csak azoknak a lelkében maradt vissza valami megnevezhetetlen szorongás, akik valamiképpen sejtették, hogy az ő számukra is befogják egyszer itt a táborban a Szent Mihály lovait..." Dr. Horváth József Aszód