Honművész, 1835. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1835-05-28 / 43. szám
e HOSOMÍVÉSZ. csötörtökön május 28k án 1835. KÖLTÉSZET. A gyanú kinzott. Miként kopár mezőn disz nélkül egy Korhadt, de hajdan lombos tölgyfa áll, Felejtve még attól is, kit hűvös Árnyéka mint tikkadt vándort gyakran Enyhíte ; 's futva tán attól, kinek Nemzője e’ tölgy árnyában kapott Első szerelmi csókot, úgy rideg Tanyán én árvabúban tengek el. Kemény ! te álnokul-hiú remény ! Mért érintő szám bűvös ihleted ? Talán azért, mit lelkem félve sejt : „Hogy ő — kiben e* földi üdv nekem Úgy tünt fel, mint óhajtott békepárt Kösz áradattal küszködő hajósnak Bitang ölén — utálva engemet Fokolt öleltessen velem — velem Hívével ott, hol édent képzelek,“ Hajd ég! ne , ó ne hagyd e' seyteményt’v. Gyászos valóvá érnem egykoron ! » Mert igy gyűlölve mindent, a’ mi szent, ’S eretnekké változva , bár miként Esküdjék ember száj, én nem hiszek, Nem, már hitelt ezentúl senkinek Én adni nem tudnék. És ezt ki fogna Tulajdonitni nékem vétekül ? Ha ő, ki hozzám, mint gáthoz növény, Vészár dühében olly híven hajolt ; Ha ő , ki mint kecsegtető derű Szendén mosolygván szám borult egén Reményt adott szebb, és dicsőbb jövőhez; Ha ő mondom , kiért forr e' kebel Felejtve eskét álnok ’s hűtelen Lenne!! — Ne, ó ég! ne hagyd e’ rút gyanút Gyászos valóvá érnem egykoron! Nehogy kerülve embertársakat Szörnyű vadonban lakjam szüntelen ; Hol ártni megtanulván a’ dühült Tigristől , orvölyűként kárt okozva Kóválygjak szerteszét addig, a' mig — (Be nem tekintvén abba, a’ na bennem