Honművész, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)
1839-09-26 / 77. szám
611 lilének emésztő indulatait. .Sokáig némán állott, mint a’ szobor , mig végre egy hosszas fohász, melly bánatos szavait látszaték szorult keblébe visszazárva tartani, szállott el ajkairól e’ szavakat ragadva magával: ,,Ó ! én boldogtalan szerelem!“ — itt elnémult,’s arczán a’ tusakodás vonásai ütének tanyát. — ,Ugy? —széljek magamban — hát a’ szerelem vagy te ! —• De csak hamar elhallgattam, mert amaz igy folytatá beszédét: „légy köszöntve általam dicső nap, a’ legszerencsétlenebbik által azok közül, kik felkeltedet megelőzve az álmatlanság társaságában lesnek, várnak, örömet vagy bút hozandót. — Volt idő, mikor nekem is örömeket nyujtanak kelő sugárid; — volt nekem napom , melly egykor szintolly vidámon mosolygott derült egéről felém, mint te. — Ah! de csak volt, nincs már ; lehunyt ’s tán örökre lehunyt az nekem. Más azon szerencsés , kinek szive kertjében neveli éltető sugáraival a’ vidámság és ártatlan örömek legkellemesebb rózsáit. — Ah! hizelgve vérez az édes kinos emlékezet, valahányszor téged látlak fel és letűnni előttem dicső nap, — téged, ki olly élénken varázslód előmbe nyájas képét a’ múltnak sűrű homályán keresztüli — téged, kinek tiszta fényében látom ragyogni szeplőtlen erkölcseit — jótékony sugáraiban bámulom kegyességét, — vidám mosolygásában képzelem tüdökleni szelid pillantásait, — emelkedése forróságában érzem szivemet, égető hatalmát gyöngy ideálomnak. Merően csüggnek szemeim képed vidámságán; mágusi erővel vonszanak öröm-szomjas vágyaim feléd; önkénytelen záródnak utánad karaim , benned teste kellemeit ölelendők. Őt látom képedben , ’s ajkam néma forrósága ég megérinteni azon ajkat, mellynek rózsás kapujában a’ szerelem istene maga áll őrt; keblem vagy simulni azon kebelre, mellynek emelkedő hullámain az ártatlanság égi leánya leng. — Elérzékenyűlve futok feléd szelidség és kegyesség dicső koronája, drága ideálom. Ah! de te mind inkább távozni látszatos, csalogatsz, ’s mennél tovább futok, annál inkább gerjeszted talán soha nem teljesülhető óhajtásim tiszta lángjait, mig végre futásomban elfáradva lélekzetem elakad, ’s hiábani fáradozásimnak báj képed tiltó vonásai gátat vetnek, ’s én reménytelen és elcsüggedve állok meg a’ vissza rettentő tilalom előtt, rendithetlen állandóságomnak jutalmát a’ csalódást látva előttem. Te pedig édes kínzóm öröm-kaczagva vonod le a’ valóság képéről az álarczot, ’s én eliszonyodva ismerek Reménységem meggyilkolt hideg tetemére. — Ah! de mit beszélek ? mi volt ez , mi az édes múltat és szomorú jelent olly élénken elembe varázsolja ? Álom-e vagy valóság képzete?Ő így beszélt a’ szelid ifjú magában, de egyszerre mély gondok látszanak képére nehezülve, ’s elnémult. Én pedig sajnálkodva