Honművész, 1841. január-június (9. évfolyam, 1-51. szám)
1841-02-25 / 16. szám
123 szeres üveget tartott, mellyet kidugaszolt, ’s midőn szájához vivé, kis pisztolnak tetszett. Éppen e’ pillanatban ébredtem fel. Az utósó jelenet erős ’s élénken tapadt lelkemhez. Azonnal eszembe jutott, hogy ő öngyilkosságról gondolkozott, ’s ez azon gyógymód, mellyről beszélt. Az órára néztem, éjfél után egy óra volt. Hirtelen felöltözöm, ’s a’ trumpington utszába siettem. Egyik ablakban gyertya égett. Lassan kopogtattam az ajtón, ’s a’ kilincset ugyan azon perczben megfogám. Ez kinyílt. A’ világ után tartva, a’ lépcsőkön felrohanék, ’s a’ szobába léptem. Moreton közel az ágyhoz egy kis asztal mellett állt, kezében gyógyszeres üveg volt, mellyet azon pillanatban tön le , mellyben beléptem. Előugorva megfogám, de már kiürítve volt. — ,0 barátom ! — kiáltám! — de még többet szállni nem vala szükség.— Moreton már a’ halál martaléka volt. B—m — i—á — Hlalveosi. Nyári alkonyatkor, lombos fák körzötte tiszta téren , csendes tópart zöld pamlagán ül egy hölgy egyedül. Lábainál eltépett koszorú, mellyen , mint eltűnt boldogsága jelképén, nyugosznak pillantatai. Szemeiben elborult az ég, de ajkain örömkoráng látszék földerülni. Haja az éj homályával fedékebbe havát, mellyen felül nehány ziláltt fürtöket ingatott az esti szellő, mint sirhalomra borultt szomorú fűz hajlékony ágait. Karjai csüggedten feküsznek ölében, ’s csak néha mozdítá meg azokat, mintha hirtelen föl akarna kelni. Illyenkor úgy látszott, mintha a’ térszín homályos részéről egy alak jőne mindig közelebb hozzá segélyre nyújtott karokkal. Ő leereszté kezét; az alak is megállt, de őrszemei a’ hölgynek legkisebb mozdulatát is gondosan kisérék. Néhány perez múlva fölugrott a’ hölgy, ’s vadul villogó szemei körüljárták az esti homály lepleztetó körét. Az alak előtte állott. Egy bánatos arczú asszony vala ez, részvét-könyvvel szemében. A’ hölgy rá meresztő láng-pillantatát, melly a’ szelídségnek e’ képén lassanként kiderült, és bájos jön, mint tavaszi ég villámot lövelő felhők elvonulta után. — ,Szegény Maria!– szóllott ő, hangjának lágy melódiáján. Az asszony szemében kisabb köny csillogott ; nyelve édesen szomorú szavakat törekvők ajkain ellebbenteni; de mozgása hang által nem kisérteték, mint a’ húrozatlan zongora billentyűinek lágy megilletése. A’ hölgy darab ideig némán néző a’ könyező asszonyt arczvonásainak legkisebb változása nélkül. Egyszer, mint ki valamit hirtelen észre vesz, ujjával oldalra mutat. . .Nézd csak Maria, mi tündöklik ott ? Ó, mi sok gyöngy!