Honművész, 1841. január-június (9. évfolyam, 1-51. szám)

1841-02-25 / 16. szám

123 szeres üveget tartott, mellyet kidugaszolt, ’s midőn szájához vivé, kis pisztolnak tetszett. Éppen e’ pillanatban ébredtem­ fel. Az utósó jelenet erős ’s élénken tapadt lelkemhez. Azonnal eszembe jutott, hogy ő öngyilkosságról gondolkozott, ’s ez azon gyógymód, mellyről beszélt. Az órára néztem, éjfél után egy óra volt. Hirtelen felöltözöm, ’s a’ trumpington utszába siettem. Egyik ablakban gyertya égett. Lassan kopogtattam az ajtón, ’s a’ kilincset ugyan azon perczben megfogám. Ez kinyílt. A’ világ után tartva, a’ lépcsőkön felrohanék, ’s a’ szobába léptem. More­ton közel az ágyhoz egy kis asztal mellett állt, kezében gyógy­szeres üveg volt, mellyet azon pillanatban tön­ le , mellyben be­léptem. Előugorva megfogám, de már kiürítve volt. — ,0 bará­tom !­ — kiáltám! — de még többet szállni nem vala szükség.— Moreton már a’ halál martaléka volt. B—m — i—á — Hlalveosi. Nyári alkonyatkor, lombos fák körzötte tiszta téren , csen­des tópart zöld pamlagán ül egy hölgy egyedül. Lábainál eltépett koszorú, mellyen , mint eltűnt boldogsága jelképén, nyugosznak pillantatai. Szemeiben elborult az ég, de ajkain örömkoráng lát­­szék földerülni. Haja az éj homályával fedé­kebbe havát, mel­lyen felül nehány ziláltt fürtöket ingatott az esti szellő, mint sir­­halomra borultt szomorú fűz hajlékony ágait. Karjai csüggedten fe­­küsznek ölében, ’s csak néha mozdítá­ meg azokat, mintha hirtelen föl akarna kelni. Illyenkor úgy látszott, mintha a’ térszín homályos részéről egy alak jőne mindig közelebb hozzá segélyre nyújtott karokkal. Ő leereszté kezét; az alak is megállt, de őrszemei a’ hölgynek legkisebb mozdulatát is gondosan kisérék. Néhány perez múlva fölugrott a’ hölgy, ’s vadul villogó sze­mei körüljárták az esti homály­ leplezte­tó körét. Az alak előtte állott. Egy bánatos arczú asszony vala ez, részvét-könyvvel sze­mében. A’ hölgy rá meresztő láng-pillantatát, melly a’ szelídségnek e’ képén lassanként kiderült, és bájos jön, mint tavaszi ég villá­mot lövelő felhők elvonulta után. — ,Szegény Maria!– szóllott ő, hangjának lágy melódiáján. Az asszony szemében kisabb köny csil­logott ; nyelve édesen szomorú szavakat törekvők ajkain ellebben­­teni; de mozgása hang által nem kisérteték, mint a’ húrozatlan zongora billentyűinek lágy megilletése. A’ hölgy darab ideig némán néző a’ könyező asszonyt arczvonásainak legkisebb változása nél­kül. Egyszer, mint ki valamit hirtelen észre vesz, ujjával oldalra m­utat. . .Nézd csak Maria, mi tündöklik ott ? Ó, mi sok gyöngy!

Next