Honművész, 1841. január-június (9. évfolyam, 1-51. szám)
1841-01-14 / 4. szám
Pesteil csütörtökön januar d4l-an 1841. KÖLTÉSZET. A’ koporsó. Kíngó bölcső, ab milly könnyen ringasz! Könnyű terhed kisded csecsemő. Édes tisztet hű anyával osztasz ; Nyugtot gyakran int teneked ő ! De bennem nehéz holt teste fekszik; — Senkivel nem osztom terhemet. ’S bár az élet eltaszít, tenyésztig Dúlja sirban is bús keblemet. A’ sir éje béke ’s csend hazája , Benne holt lakója nyugtat lel: Ah de nékem férgek unszoltára Holtból is ott éltet adnom kell. Lágy mingásod édes dal kíséri: Hozzám csak setét és baglya száll; Tőled emlő-térhed el-elkémi: Hám az élet könyekkel hajol! Mig te rajtad gyenge fátyol lebben, Vagy hiv anya hószinkebbe fed : Mozdulatlan álló emlékkőnek Terhe mint lidércz nyom engemet. ’S ha az álom néha, álorczáját A’ haláltól kölcsönözve , jön ; ’S éltet fedő rejtődzés fátyolét Elteríti küzdő remegőn; Fia az éltet álnok keritőként A’ halálnak játsza karjába , Melylyel ez, mint olcsó áron vett lényt, Búja kéjjel zár be ágyába: akkor látnád rezgő keblemben A’ kebelrendítő kincsatát, Mellyet a’ lét első ébredtében , Vőlegényének csók helyett ad. Bágyadt szemmel kéri a’ szokott fényt, A’ jótevő naptól sugarát, ’S vad homály ijesztő kísértetként, Rémíti a’ szem bús világát. Gyenge ajkkal kéri kedvesének Emeltére kész ’s lágy karjait: És borzadva érzi a’ nemlétnek Visszatartó jégcsap ujjait.