Honvédségi Szemle 1965/2
1965 / 12. szám - KATONAI OKTATÁS-NEVELÉS - "Kérdezz-Felelek"
tés, dorgálás, mintha azonnal a közösség kritikájának nyilvános pergőtüze elé állítjuk a hibázó harcost. A fokozatosság tehát a fenyítés szükség szerinti fokozatos növelését követeli meg, azt, hogy a kis „büntetésektől” haladjunk a nagyobb, a szigorúbb fenyítések felé. Kivételt képez természetesen — az az általában ritka eset —, ha a beosztott már az első alkalommal súlyosan — és különösen tudatosan — sérti meg a társadalmi vagy a katonai rendet, törvényeket. A fokozatosság természetesen azt is jelenti, hogy a fenyítés nagysága egyenes arányban álljon a fegyelemsértés fokával, mértékével, nagyságával. A durva vétséget nyilván nem lehet elintézni egy enyhe figyelmeztetéssel, még akkor sem, ha első alkalommal követte el a katona. Az utóbbi esetek azonban katonáink túlnyomó többségére nem jellemzőek. A fokozatosság fenti követelményét néhány parancsnokunk — sajnos — nem tartja be. Vannak tisztek, akik esküsznek a laktanyafogság mindenhatóságára. A „kemény kéz” hívei szerint csak fogdával lehet „megfogni” a katonát — éppen ezért már az első „ballépéskor” bezárják a harcost. A következmény: elkeseredés, dac, viharos ellenállás, vagy éppen cinikus nemtörődömség, fitymáló vállrándítás a katona részéről. Sem a fegyelemsértőre, sem az alegység kollektívájára nem lesz nevelőhatású a fenyítés. Az azonnal 10—20 nap fogdával dobálózó parancsnok félelemmel, gyűlölettel teli légkört alakít ki maga körül, nem nevel, hanem megtör, nem jellemeket formál, hanem vakon engedelmeskedő, ijedező bábukat „gyúr”. Legfeljebb azt éri el, hogy a beosztottak teljesen „megszokják” a fogdát, így annak is oda lesz a visszatartó, alakító ereje. Ebben a helyzetben aztán a figyelmeztetésre valóban nem sokat adnak a beosztottak. A parancsnok akarva-akaratlanul egy sor hatásos nevelési, „büntetési” eszköznek fordít hátat, olyan fegyelmező lehetőségek és fogások csúsznak ki keze közül, mint a feddés, a figyelmeztetés, a közösség kritikája, a soronkívüli munkára vezénylés, és sok egyéb más „büntetési” mód. Ezáltal nevelőmunkája elszürkül, egysíkúvá, hatástalanná válik. A fokozatosság elvét ajánlatos érvényesíteni a parancsnokoknak beosztásuk szerint is. Ez azt jelenti, hogy legtöbbször a rajparancsnok foglalkozik fegyelmi ügyekkel. Valamivel kevesebb fenyítést ró ki a szakaszparancsnok helyettes, a szolgálatvezető. Tőlük még kevesebb fegyelmi vétség kerülne a szakaszparancsnokhoz. A századparancsnok beosztott parancsnokainak fenyítő jogkörét meghaladó fegyelmezetlenségekkel foglalkozna. A zászlóaljparancsnokhoz még kevesebb, az ezredparancsnokhoz pedig ritka esetben kerülne fegyelmi ügy. A fenyítések ilyen „fokozása” növeli a fenyítés hatását, emeli az alegységparancsnokok nevelői tekintélyét, erejét, amely — talán mondanunk sem kell — a fegyelmi vétségek csökkenésének is egyik kulcsa. K. A. tiszt elvtárs aziránt érdeklődik, hogy melyek azok a hibás kérdésfajták, amelyeket a foglalkozások vezetése közben ajánlatos kerülni. Érdeklődésére felsorolunk néhány, a tapasztalatok szerint hibás, ezért kerülendő kérdésfajtát. Ilyenek többek között az eldöntendő (alternatív) kérdések. Az alternatív kérdésre a válasz csak „igen”, vagy „nem” lehet. Ha a harcos nem ismeri a szabatos, pontos feleletet, a szerencsére bízva válaszol, mond valamit — ami éppen eszébe jut. Ilyen kérdés például: „Tiszthelyettesekre kiszabható-e szobafogság?” Ha mégis előfordul, hogy alternatív kérdést teszünk fel, akkor a választ feltétlen kövesse nyomon a kiegészítő kérdés: „Miért?”, vagy szólítsuk fel a katonát: „Indokolja meg véleményét!” A „beugrató” kérdéseket is ajánlatos az oktatásban mellőzni. A „beugrató” kérdések komolytalanságot szülhetnek, sértőek lehetnek az oktatottak számára. Ilyen kérdés például: „Miért csökken a fénysugárzás ereje a nagyobb kilotonnás atombomba robbanásakor?” Az úgynevezett „beugrató” kérdések a klubestek, a vetélkedők érdekes, tanulságos, izgalmas színfoltjai lehetnek. Nem hasznosak az összetett kérdések sem, különösen akkor, ha a kiképzés során feldolgozott anyagban való előrehaladás nem biztosítja az „összesített” válasz reális feltételeit. Például a lőkiképzési (lövéstani) foglalkozások első szakaszában: „Milyen tényezők, mikor, miért, hogyan és milyen módon hatnak a lövedékre, a csőtorkolattól a becsapódási pontig?” Ezek a kérdések a figyelmét nagyon „szétszórják” és a harcosokat szellemi felkészültségüket meghaladó feladatra kényszerítik. Ezért az összetett kérdésben szereplő részkérdések közül rendszerint több válasz nélkül marad. A beosztott csak arra válaszol, amit ismer, ami eszébe jut, a homályos részkérdésről előszeretettel „megfeledkezik”. Gyakran az oktató figyelmét is elkerüli az „elhagyott” probléma.