Honvédségi Szemle 1968/1
1968 / 1. szám - Oláh István vezérőrnagy, MN kiképzési főcsoportfőnök, miniszterhelyettes: A hivatásos állomány tevékeny közreműködésével
katonaszemély és szervezet egyaránt, a bevonulástól a leszerelésig egy szigorúan egymásra épülő ismeretanyagot sajátít el. Következésképpen a fokozatosság elve, a kiképzés folyamatának feszesebb logikája erőteljesebben érvényesül, mint korábban. Ugyanakkor néhány fontos kiképzési feladat — elsősorban a harckészültség mielőbbi elérése szempontjából — most is eltér ettől az elvtől (az alapkiképzés végi század, üteg összekovácsolási harcászati-alaki foglalkozások, a magasabb szintű csapatgyakorlatok stb.). Mindemellett a 2 évre elhúzott, kiterjesztett ismeretanyagban, még az ismétlő jellegű feladatokban is (például erdős-hegyes körzetekben folytatandó, vagy légi szállítás utáni harcfeladatok) más, eltérő folyamatosan magasabb követelmények kaptak helyet. A folyamatos munkát két, egymással szoros összefüggésben levő tényező különösen igényli: a harckészültség és az elfoglaltság szükségletei. Arról van szó ugyanis, hogy egy olyan kiképzési rendszerben, mint a miénk is (de ilyen a kiképzési rendszerek többsége), amelyben a sorkatonák fokozatosan magasabb színvonalú kiképzésével kell a mindenkori harckészültséget a kiképzés oldaláról folyamatosan biztosítani, az valamilyen kampánnyal, ráhajtással, tető- és mélypontokkal rendkívül hullámzóvá válik — tehát komoly réseket visel magán. Nem szorul bizonyításra, hogy a feladatok valamiféle túlzott, kampányszerű koncentráltsága a személyi állományt is módfelett igénybe veszi. A fáradtság viszont kihat a harcértékre, de a teljesítmények színvonalára is, főként az eredmények szilárdságára és tartósságára. A folyamatosság tehát az új kiképzési rendszernek minden eddiginél erőteljesebben igényelt vonása. Érthető, hogy az átmeneti időszakban — amit az áttérés utáni két időszakként tartunk számon a kísérletezés tapasztalatai alapján — a folyamatosságnak az előbbi felfogása jelentős sérelmet szenved. Ez főleg az első periódusban lesz a legjellemzőbb, amikor az első időszakos alegységeken kívül a többiek összetétele rendkívül heterogén lesz, s amely már a második periódusban csak a harmadik időszakos alegységekre jellemző, míg a harmadik periódus megkezdésekor ez alapvetően megszűnik. Mit lehet tenni ennek az ellensúlyozására? Mindenekelőtt az állomány helyes csoportosításával tudunk, és kell is ezen segíteni. A jelen időszakban (a kiképzés beindítása után egy-két hónappal, illetve az alapkiképzés végén) még nem késő a tapasztalatok alapján az állomány összetételén a szükséges korrekciókat eszközölni! Ebben az a fő szempont, hogy a 3. időszakos alegységeket a legjobb másodévesekből állítsuk össze, míg a második időszakosokhoz a fentmaradt másodéves állományt, a jövő tisztesek számbavétele után, a legjobb újoncokkal egészítsük ki. Célszerű, ha az állomány vizsgálat, bár a minimális mértékben, de kiterjed az alapkiképzés után az első időszakos állományra is. Az a körülmény ugyanis, hogy ezeknek az alegységeknek az összetétele 2 éven át nem, vagy alig változik, továbbá, mert a leendő tisztesek kiválogatása ekkor történik meg, joggal indokolja az ilyen alegységek egészében azonos összetételét a fiatal katonák felkészültsége és adottságai tekintetében. De van más tennivaló és lehetőség is. Az adott időszakos állománynak a programján természetesen az átmeneti állapotra való tekintettel semmilyen változtatást eszközölni központilag nem célszerű, s ilyenre nem is fog sor kerülni. Nem lehetséges ugyanis az olyannyira eltérő helyi viszonyokat egy nevezőre hozni. Sokkal inkább .