Honvédségi Szemle 1975/1
1975 / 1. szám - Oláh István altábornagy: Az új szolgálati és alaki szabályzat
tapasztalatok elemzésére támaszkodva az eddigieknél gondosabban határozzák meg a technika mindennapi igénybevételével (jogosság, technikai biztonság), valamint a technikának a harckészültséggel, a hadrafoghatósággal kapcsolatos legfontosabb előírásait, s erőteljes szabályozásokkal előzik meg (a szabályzat oldaláról természetesen) a technikai ellátottság magas szintjéből adódó balesetveszélyek bekövetkezését. Végrehajtásuk, érvényre juttatásuk ezért a fájdalmas következményű esetek lényeges csökkentését kell, hogy eredményezze a fegyveres erők csapatainál. Kiemelem ezek közül a rendszabályok közül a már említett és nagy érdeklődést kiváltott zsiliprendszert, mint olyant, amely — bár önmagában nem előzheti meg a technikával összefüggő baleseteket, de azáltal, hogy az igénybevétel jogosságát, annak valamennyi feltétele (okmány, és technikai állapot) ellenőrzését zavartalanul lehetővé teszi, alapvetően új helyzetet teremt. A laktanya közvetlen elhagyása előtt ui. olyan helyzet jön létre egy jól behatárolt területen, útszakaszon, hogy az azt megelőző — a telephelyen (tárolóhelyen) történt ellenőrzéseket követően, minden külső zavaró tényező nélkül, annyi gép- és harcjármű utolsó ellenőrzésére kerül sor, amennyit az ott levő szolgálat megbízhatóan és keveredés nélkül el tud végezni. Ezért, ha ezt a zárt rendszert a szabályzat szellemében fogjuk fel és töltjük meg tartalommal, úgy — nem kétséges — sok ember életét fogjuk megmenteni a szabályozottság révén. A katonai élet szervezettségének, a rendnek, a fegyelemnek, ezzel a hadrafoghatóság készségének magasabb szintre emelése a szolgálati szabályzattal szemben támasztott legalapvetőbb követelmény. Ennek eléréséhez olyan szabályozásra van szükség, amely a katonai élet egészére, annak minden területére és szintjére kiterjed, s a szükséges részletezéssel meghatározza, hogy kinek, mit és hogyan (milyen jogosultság alapján) kell cselekednie, mikor, milyen magatartást kell tanúsítania. A katonai élet minden területének az olyan felfogású szabályozását, amely minden helyzetre tételesen, szó szerinti értelemben írja elő a tennivalókat, magatartást stb. egyetlen könyvben nem lehet megoldani, sem a terjedelem, sem az időtállóság, sem a szervezeti különbözőségek, sem pedig a szabályozási szintek száma, de különösen a szabályozandó szituációk szerfelett széles skálája miatt. (Ezt láttuk a baráti és más hadsereg alapszabályzatainak az áttanulmányozása során is. Ezt tulajdonképpen a szabályozás rendszere elégíti ki, pontosabban szólva a szabályozás olyan rendszere, amely az alapszabályzatra támaszkodik. E szabályozási rendszer abban áll, hogy az alapszabályzat tartalmazza a katonai élet és tevékenység valamennyi szabályozandó területét és azt vagy maga szabályozza, vagy más szabályozások körébe utalja, azaz a kombinált szabályozás elvén épül fel. A tételes, szó szerint mindenkire egyaránt érvényes szabályozásokról csak annyit ez alkalommal, hogy azokat vasszigorral kell megkövetelni, megvalósítani személyre és körülményre való tekintet nélkül. Ami a ,,keret”-jellegűen szabályozott témaköröket illeti, ezek a szabályozandó kérdések jellegétől függően lehetnek központiak vagy helyiek. A központi szabályozásokat a honvédelmi miniszter, vagy az arra illetékes — egész néphadseregre kiterjedő hatáskörű — főnökök adják ki, a helyi szabályozásokat pedig a különböző szintű csapatparancsnokok, illetve szervek, intézetek parancsnokai. Ebből világosan kitűnik, hogy a hivatásos állomány túlnyomó többsége — ha nem minden tagja — a maga vezetési szintjének megfelelően feltétlenül végez valamilyen szabályozó tevékenységet. A szabályozó tevékenység nem tetszés szerinti, hanem kötelező. Nem véletlen, hogy a szabályzat, amikor valamilyen kérdés szabályozását központi, vagy helyi szabályozás keretébe utalja, mindig a parancsoló módot használja, kivételesen a kijelentőt, de sohasem a feltételeset. A szabályozó tevékenység csak akkor felelhet meg a követelményeknek. 3