Honvédségi Szemle 1986/1
1986 / 1. szám - Mészáros Ferenc vezérőrnagy: A pályántartás lehetőségei és feladatai a csapatoknál
MÉSZÁROS FERENC vezérőrnagy A pályántartás lehetőségei és feladatai a csapatoknál i a szóban forgó lehetőségek és feladatok meglehetősen széles körűek és egyértelműek. Ezért írásom nem léphet fel a felfedezés becsvágyó igényével, csupán a csapatszinten, a csapatparancsnokok lehetőségeinek és feladatainak boncolgatására vállalkozhat. Az általánosabb összefüggéseket csak annyiban érinteném, amennyiben az elkerülhetetlennek mutatkozik. Az elemzett téma- és problémacsoport érvényességi körét érthetően az is korlátozza, hogy tapasztalataim és benyomásaim viszonylag szűk körből, egy magasabbegység környezetéből táplálkoznak. Így további — pontosító, kiegészítő és kritikai — észrevételek nélkül nem extrapolálhatók a néphadsereg egészére. Hiszem és remélem, hogy a kiegészítésben, a pontosításban nem lesz hiány. Nem a lehetséges kritikák kivédéseként, s nem is mentegetőzésként előrebocsátanám, hogy az elmúlt évtizedben ebben a vonatkozásban végzett elméleti igényű szociológiai és pszichológiai indíttatású vizsgálatok és közlemények ez ideig nem sokat segítettek a gyakorlati problémákon való eligazodásban. Különösen a hadsereg, a hivatásos katonák élet- és szolgálati viszonyait, a katonai életformát és életmódot érintő elemzések és értékelések óvatossága és általánossága a szembetűnő. Óhatatlanul adódik a kérdés: nem „kenünk-e” sok olyasmit a történelemre és a társadalomra, amelyek kedvezőtlen alakulásáért mi katonák, jelesül mi csapatszintű katonai vezetők is felelősek vagyunk? Felmerülhet: egyáltalán tekintettel vagyunk-e a társadalmi változásokra, a változó értékrendre, az élet minőségével kapcsolatosan — elsősorban a fiatalság körében — megjelent újszerű igényekre és elvárásokra? A már nem túl kifinomult fül is egyre gyakrabban hallani véli, hogy mi csak „fújjuk a magunk régi nótáját”, miközben a polgári életben hovatovább másfél évtizede a megújulás, a gazdasági élet reformjának, valamint a politikai és a társadalmi intézményrendszer megújulásának és megújításának szükségességét hangsúlyozzák. Mintha elszaladt volna mellettünk és felettünk az idő... Ezzel korántsem akarom azt állítani, hogy a gazdaságban és a társadalom értékrendjében, szellemi és gyakorlati életében napjainkban végbemenő változások mindegyike időtálló. Mindösszesen azt mondanám: nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy ne vegyünk tudomást ezekről a változásokról, és a honvédelmi, a katonai érdekeket egy pillanatra sem szem elől tévesztve — ne kíséreljünk meg rugalmasan alkalmazkodni hozzájuk. Elkerülhetetlennek látszik szelektív kezelésük, mégpedig az átvétel, az elfogadás, valamint az elutasítás és az ellensúlyozás dialektikájának tudatos alkalmazásával. Mert amíg fokozottan tisztelnünk és méltányolnunk kellene pl. az egyéni és csoportérdekeket, a kiegyensúlyozott magánéletre való törekvést, addig határozottabban kellene visszaverni a szélsőséges individualizmust, egoizmust, a második és harmadik gazdaságban leledző anyagi lehetőségek gátlástalan kihasználására irányuló törekvéseket. Újra fel kellene értékelni a társadalmi és politikai elkötelezettséget, világosan megmutatva a közösségért végzett munka célját, értelmességét és hasznosságát. Hozzá kapcsolni az elismeréseket is! A haza védelméért, egyáltalán a honvédelemért, a közügyek szolgálatáért érzett felelősség, a velük kapcsolatos meggyőződések és tettek nagyobb becsülete — a nemzeti szuverenitás helyes értelmezése, vagy divatos kifejezéssel szólva, a nemzet- és magyarságtudatban burjánzó zavarok megszüntetése — lehetne egyik fő forrása és feltétele a katonai pálya