Honvédségi Szemle 1987/1
1987 / 1. szám - HIVATÁS-KÖZÉLET - Mészáros Ferenc vezérőrnagy: Akinek hivatása van, áldozatot is tud vállalni...
szükségszerűen megfelelő tisztet vagy tiszthelyettest is vállalni kell, de ha már vállaljuk, meg kell találni a módszert arra is, hogy beosztásukra fokozatosan alkalmassá tegyük őket. Kétségkívül sok gondunk van a pályántartással, magam is sokat beszélgettem olyan fiatal tisztekkel, tiszthelyettesekkel, akik beadták lemondásukat a szolgálati viszonyukról. Rendszerint ráéreztem arra, ha esetenként előfordult, hogy az illető nem tudott feloldódni, őszintén beszélni azokról az okokról, amelyek megérlelték benne a hadsereggel való szakítás gondolatát. Ilyenkor vagy oldottuk a hangulatot, vagy később más alkalmasabb időben és körülmények között (pl. a saját irodájában, munka közben) folytattuk a beszélgetést, de olyan dolgot nekem soha senki nem mondott, hogy azért akar leszerelni, mert már „nem tudja elviselni tovább a család értelmetlen áldozatvállalását”. Azért ennyire talán mégsem kétségbeejtő a helyzetünk. Legalábbis nem tipikus és nem általános ez a probléma. Tudjuk, a hivatásos katonai pálya mindig együtt járt bizonyos lemondással, ma pedig különösen feltételezi az áldozatvállalást. Hiba volna tagadnunk, hogy az ország jelenlegi gazdasági helyzete és a hadsereg kádergondjai mostanában fokozott terheket rónak a hivatásos katonákra, de többségük ezeket vállalja, és hisz abban kell, hogy legyen változás, javulás, és én velük érzek együtt. Ezért nem egészen világos számomra Bencze főhadnagy sajnálkozása sem, amit így fogalmaz meg: „De azokért az értékes emberekért, akik közül nagyon sokan már újra civilek, akik közül nem egyet magam is szívesen látnék viszont - nagyon kár.” A velük - „az értékes emberekkel” - folytatott beszélgetések tapasztalatai arról győztek meg, hogy ők nem valamilyen kétségbeejtő kényszerűségből mondtak le szolgálati viszonyukról. Ők világosan megmondták: szándékuk végiggondolt, tudatos, s nem vállalják tovább a hivatásos pályát a - másutt elérhető - nagyobb anyagi haszon, a kevesebb és könnyebb munka reményében. Amikor hivatásos állományunkat, annak politikai állapotát, erkölcsi-fegyelmi helyzetét értékeljük, mindig kimondjuk, hogy magas fokú áldozatkészsége, odaadása, hozzáértése és szilárd politikai elkötelezettsége az alapja és biztosítéka feladataink eredményes végrehajtásának. Úgy gondolom, hogy az áldozatvállalás is az ember értékei közé tartozik. És ha értelmes, jól felkészült fiatalok is elhagyják a pályát, nem jelenti azt, hogy velük is együttérzek, mert számomra morálisan, vagyis áldozatvállalásban, kitartásban, elhatározottságban nem ugyanazok, mint a többség, aki maradt, és kitart választott hivatása mellett. Kézenfekvő az ellenvetés: milyen alapon kíván és vár el a politikai és a katonai vezetés a hivatásos katonáktól lemondást és áldozatot akkor, amikor a társadalom más szektoraiban szinte kizárólag az anyagi érdekeltségre építenek, mondhatni egyetlen ösztönzőként emlegetik. Először is egyetértek azzal, hogy az áldozatvállalás csak bizonyos nehéz időszakokban és foglalkozási ágakban merülhet fel, mint elvárás, azaz csak elkötelezett, erkölcsileg emelkedett emberek sajátja lehet. Nem mindenkié! Márpedig néphadseregünk hivatásos katonáit ilyen elkötelezett, erkölcsileg érett, politikailag szilárd, önös érdekeiken túlmutató célokat követő emberek csoportjaként tartjuk számon. Olyan hivatáscsoportnak, amelyet minden további nélkül nem azonosíthatunk a társadalom bármely más területén és foglalkozási ágban tevékenykedőkkel. Úgy is fogalmazhatnék: az igazi emberi, erkölcsi értékek csak feszített és nehéz időszakokban és szituációkban nyilvánulhatnak meg félreérthetetlenül. Jó pénzért és optimális feltételek közepette az eszmeileg-politikailag teljesen közömbös bérmunkásból is maximális teljesítményt lehet kicsikarni. No persze csak ideig-órság. A haza védelméhez való viszony, a közügyek szolgálata azonban nem köthető privilegizált anyagi feltételekhez, társadalmilag kiváltságos helyzethez. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy társadalmunkban a közteherviselés optimális és társadalmilag igazságos, mi több, azt sem, hogy az anyagi és szellemi javak elosztása arányos a terhek viselésével és a teljesítményekkel. Nem folytatom, hiszen mindez a napi sajtóból is jól ismert. A lemondás és áldozatvállalás mértékét és mibenlétét illetően azonban még néhány további megszorítással is élhetünk. Éspedig: 1. Békeidőszakban és a szokásos kiképzési . Lásd ezzel kapcsolatban pl. Nárai István altábornagy: Napirenden a tisztképzés továbbfejlesztése című írását a Honv. Szemle 1986. 8. sz. 1-5 old. 3