Honvédségi Szemle 1990/1
1990 / 1. szám - KATONAPOLITIKA - Nagy Tibor alezredes: A katonai doktrínák a biztonságpolitika tükrében
sőt, nem is a hagyományos fegyverekben! Ezt bizonyítja: a 2000-ig szóló teljes atomleszerelési javaslat; az INF (Intermediate Nuclear Forcess egyezmény; a nukleáris kísérletek korlátozása; a hadászati nukleáris erők korlátozása (mint a teljes felszámolás első lépcsőfoka); a harcászati nukleáris fegyverek felszámolása stb. A VSZ-erőfeszítések lényege éppen az, hogy lemondassa a NATO-t az „elrettentési” (különösen a nukleáris elrettentési) koncepcióról, így nem az egypiás kölcsönös elrettentésére irányuló szándék és képesség tette lehetővé, hogy a két szövetség tárgyalásokat kezdjen a fegyveres erők és a hagyományos fegyverzetek csökkentése céljából. A fennálló érdekellentétek és nézeteltérések ellenére bizakodásra adhatnak okot az elért eredmények, mint a Helsinkiben elfogadott EBEÉ (Európai Biztonsági és Együttműködési értekezlet) Záróokmány; a madridi utótalálkozó záróokmánya; a stockholmi konferencia dokumentuma; a bécsi utótalálkozó dokumentumai. Az így kirajzolódó politikai folyamat elemzése, s különösen a felsorolt dokumentumok tartalma ad pontos választ arra a kérdésre, hogy mi is tette lehetővé a tárgyalások megkezdését. A tárgyalásokat lehetővé tevő új argumentumok: • az európai háborús térségben kirobbanó bármiféle háború megnyerhetetlenségének felismerése; • a „nukleáris tél” elméletének felismerése; • a fegyverkezési verseny megnyerhetetlenségének felismerése; • az új szovjet külpolitikai gondolkodás alaptételei; • a VSZ új biztonságpolitikai koncepciója; • a VSZ katonai doktrína-politikai oldalának megújítása stb. A BIZALOM ÉS A BIZTONSÁG Nem mai felismerés, hogy a katonai doktrínák - jellegüknél és kihatásuknál fogva - milyen fontos és meghatározó szerepet töltenek be a fegyveres erők struktúrájának, helyzetének, felszerelésének, alapvetően a katonai potenciál kialakításában. Az eddigi gyakorlat, hogy a katonai doktrínának olyan kritikus jelentőséget tulajdonítottak, hogy azt még csak érinteni sem lehetett, az objektív folyamatok eredményeképpen jelentősen megváltozott. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1986. évi budapesti felhívása először utalt közvetlenül a katonai doktrínák problémájára. A felhívás V. pontja leszögezte: „A katonai csoportosulások, illetve az egyes államok tényleges szándékainak mérlegelése szempontjából nem kevésbé fontos a katonai doktrínák kérdése. El kell oszlatni az évek során felhalmozódott kölcsönös gyanakvást és bizalmatlanságot, behatóan meg kell ismerni egymás gondjait e kérdéssel kapcsolatban is. Európa és az egész világ biztonsága érdekében a katonai szövetségek katonai koncepcióinak és doktrínáinak védelmi jellegűeknek kell lenniük”. Mindezek természetes tükröződését jelentik annak az új politikai irányvonalnak, ami mindenekelőtt a Szovjeunióban, de a többi szocialista országban is elkezdődött és folyik napjainkban is. A VSZ PU budapesti felhívása, hogy a NATO-országokkal közösen elemezzék a katonai szövetségek koncepcióit és doktrínáit, ösztönzést adott ahhoz az elképzeléshez, hogy a kulcs a szembenálló katonai szövetségek szándékainak megértéséhez csak valamennyi fél katonai doktrínája valódi jellegének feltárása.