Honvédségi Szemle 2001/2

2001 / 7. szám - FÓKUSZBAN - Pirityi Sándor: Szerződés - válaszúton

2 PIRITYI SÁNDOR Szerződés - válaszúton H­árom évtizeddel ezelőtt a világ két vezető atomhatalmának stratégiai gondol­kodása logikusnak tűnő, mégis meglepő következtetésre jutott: ha a „kölcsö­nösen szavatolt megsemmisítés” atom- és rakétafegyverekre támaszkodó ké­pessége mindkettőjüknél minden körülmények között megmarad, vagyis a megtorló nukleáris válaszcsapás lehetőségét és elrettentő hatékonyságát megőrzik, akkor értel­mét veszti a „lefegyverező első atomcsapás” és ennek kísértése is megszűnik. Meg­született továbbá egy másik következtetés, amely komoly figyelmeztetéssel felért: ha egy atomhatalom a feltételezett válaszcsapást mérő rakétákkal szemben kiépíti teljes kontinentális területének rakétavédelmét, abba az alapos gyanúba keveredhet, hogy elsőnek és büntetlenül akar vagy tervez atomcsapást mérni ellenfelére. Így született az amerikai-szovjet SALT I szerződéscsomag (1972) szenzációja, a rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról szóló megállapodás, amely abból indult ki, hogy a benne megjelölt intézkedések „fontos tényezőt jelentenek a hadásza­ti támadófegyverek terén folyó versengés megszüntetésében és csökkenthetik egy nukleáris fegyverekkel megvívandó háború kirobbanásának veszélyét”. Áthidalva a szerződésjogi részleteket, és emlékeztetőül: a Szovjetunió Moszkva védelmére felállította a 100 ellenrakétából álló „Gales”-rendszert, az Egyesült Álla­mok pedig Észak-Dakotában a Minuteman rakéták indítására szolgáló másfélszáz siló védelmére a Safeguard ellenrakéta-gyűrűt. Bármilyen hihetetlennek tűnik, az ameri­kai kongresszus 1976-ban e rendszer felszámolása mellett döntött, hadászatilag értel­metlennek, sőt kockázatosnak minősítve a Grand Forksban telepített rakétavédelmi csoportosítást. Az Egyesült Államok mindmáig azzal a rakétaelhárító rakétarendszer­rel sem rendelkezik, amelyet az 1972-es szerződés, illetve annak 1974-es módosítása lehetővé tett volna számára. Megvalósult tehát az, amit a SALT­A tárgyalások amerikai főszereplője, Henry Kissinger annak idején „a szükséges sebezhetőségnek” nevezett. A két „szuperhata­lomnak” el kellett tűrnie a kölcsönös megsemmisíthetőséget a hadászati stabilitás meg­őrzése és az atomfegyverkezési versengés visszafogása érdekében. A szerződést mind­két országban ratifikálták, az hatályba lépett, és megnyitotta a kapukat a SALT II, majd a START I és START II megállapodások előtt, amelyek már csak a hadászati támadó fegyverzet kétoldalú korlátozását, részben csökkentését szolgálták. Az interkontinentális ballisztikus rakéták hadászati minősítését a szerződő felek abból vezették le, hogy e rakéták hatótávolsága nagyobb, mint a Szovjetunió legnyu­gatibb és az Egyesült Államok legkeletibb pontja közötti távolság, vagyis több, mint ÚJ HONVÉDSÉGI SZEMLE

Next