Honvédségi Szemle 2004/2
2004 / 9. szám - SZEMLE - Nemzeti újjászületés, iszlám és modernizáció (Pelle János)
ÚJ HONVÉDSÉGI SZEMLE hogy „Törökország”, csak a huszadik század első évtizedétől kezdve tudatosodott a török közvéleményben. Természetesen a török nemzeti gondolatnak tömérdek ellenfele volt az Oszmán Birodalomban: szemben álltak vele az ottomán iga alól felszabaduló balkáni népek, mindenekelőtt a görögök, továbbá az örmények, az arabok és potenciálisan a kurdok is. (Az utóbbiak, akik később is, visszatérően lázongtak, tömegesen keltek fel 1925-ben, de már csak akkor, amikor Törökországnak sikerült méltányos békét kötnie addigi ellenfeleivel, s ez a megkésettség sorsdöntő volt a születő török nemzetállam számára.) Atatürk realitásérzékét dicséri, hogy viszonylag korán, még az első világháború kitörése előtt számot vetett azzal, hogy Törökországnak Macedóniáról, Albániáról, Bulgária déli részéről és Nyugat-Trákiáról le kell mondania. Az első Balkán-háborúban elszenvedett gyors és súlyos vereség nyomán el is veszítette ezeket a területeket, ahol a török etnikum mindig kisebbségben volt. Ez a felismerés már csak azért is fájdalmas volt Atatürk számára, hiszen ő maga a nyugat-trákiai görögök, zsidók és törökök által vegyesen lakott Szalonikiben született, melyet 1912-ben Görögországhoz csatoltak. Hasonlóképpen le kellett számolnia azokkal az illúziókkal is, melyek a törököket az arab népekhez fűzték: hiába tartozott Szíria, Irak, Palesztina és az egész Arab-félsziget formailag az Oszmán Birodalomhoz egészen 1918-ig, tudomásul kellett vennie, hogy az arab népek a maguk útját járják, a törökök nem köthetik velük össze a sorsukat. Az amúgy is reformokra szoruló iszlám vallás nem lehet alapja valamiféle közös nemzeti identitásnak: ezt a következtetést a huszadik századi történelem tanúsága szerint az arab politikai vezetők máig nem voltak képesek megtanulni és feldolgozni. Vagyis Kemál Atatürk és az általa szervezett Haza és Haladás mozgalom vezetői levonták a tanulságot az első Balkán-háborúból, illetve az 1916 folyamán kitört és a britek által támogatott arab lázadásból, s számot vetettek azzal, mely területekhez reménytelen ragaszkodni, s így erőiket azon területek megtartására összpontosíthatták, ahol a török etnikum többségben volt. Viszont az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása az első világháború végén kettős sokk volt, melyre a magyar uralkodó elit még teoretikusan sem volt felkészülve; egészen addig csak az Ausztriától való leválás eszméje merült fel a közvéleményben, az nem, hogy a nemzetiségek a történelmi Magyarország keretei közül is ki akarnak szakadni. Ehhez képest a törökök számára a különböző területek leszakadása már több évszázados tapasztalat volt, és az Oszmán Birodalmon belül, annak archaikus viszonyai miatt a későbbi Törökország és Szíria közötti határ kérdése csak a húszas évek elején merült fel. Törökország mint nemzeti állam megteremtése azonban a szorosan vett határkérdéseken túl más jellegű, katasztrófával fenyegető problémákat is magában rejtett. Az anatóliai görög és örmény kisebbség ugyanis az első világháborúban az Oszmán Birodalom ellen harcoló nagyhatalmak biztatására olyan területi és politikai igényekkel lépett fel, melyek valóban összeegyeztethetetlenek voltak a török nemzeti törekvésekkel. Ez a konfliktus vezetett az örmény népirtáshoz az első világháború alatt, majd később a véres polgárháborúnak tekinthető török-görög háborúhoz, mely 1922-ben a görög hadsereg