Honvédségi Szemle 2012

2012 / 1. szám - Orosz Zoltán altábornagy: Hagyomány és megújulás

A­ kUi HONVÉDTISZTJELÖLTEK BÉKEFENTARTÓI FELKÉSZÍTÉSE 26 A KITÜNTETÉSEKRŐL ÉS AZOK VISELÉSÉRŐL 56 SZAKMAI KÉRDÉSEKBEN NEM A CSILLAGOK SZÁMA A MEGHATÁRO­ZÓ, HANEM A SZAKISMERET 64 Orosz Zoltán altábornagy: HAGYOMÁNY ÉS MEGÚJULÁS Vajon ellentmond-e egymásnak a címben sze­replő két kifejezés? Lehet-e a hagyományra építeni a jövőt, és építkezhet-e a valamikori alapokra a jövő? Ezek a gondolatok fogalma­zódtak meg bennem, amikor közel egy eszten­dővel ezelőtt folyói­atunk szerkesztőbizottsági ülésén felmerült a kérdés: valóban csak 1945- től datálható a magyar katonai sajtó „vállalha­tósága"? Az apropót mindehhez az adta, hogy a Honvédségi Szemle - a Magyar Honvédség központi folyóirata - jogelődjeit tekintve 65 esztendős lett. Az emlékező szerkesztőbizott­sági ülésen - majd az azt követő beszélgetése­ken - azonban kiderült: már 1873-ban volt az akkori magyar királyi Honvédségnek egy olyan folyóirata­­ a Ludovika Akadémia Közlönye amely a kor katonai folyóiratai között szakmai­ságával és hitelességével egyaránt megállta a helyét, ahogy az 1867-es kiegyezést követően létrejött magyar királyi Honvédség is. Nekünk, a ma katonáinak vajon nem kell(ene) jobban odafigyelnünk elődeink tette­ire? A hazáért vállalt mindenkori áldozatokra? Az önfeláldozásra? A bajtársiasságra? Az eskü kötelező voltára? Úgy vélem, a válasz határo­zott igen A Magyar Honvédség - mint a rend­szerváltoztatást követő egyik legfontosabb nemzeti intézmény - és annak minden tényle­ges, hivatásos, szerződéses, közalkalmazott, nyugállományú, illetve immáron tartalékos tagja véli úgy, hogy eleink tevékenysége köte­lez bennünket. Megújulás csak akkor és úgy várható el, ha a vállalható példákat, hagyomá­nyokat megőrizzük, és közösen teszünk azért, hogy a Magyar Honvédség a társadalom által kiemelten elfogadott és támogatott „nemzeti intézmény” maradjon a jövőben is. Amikor egykori katonaelődeink példáját látjuk magunk előtt, rá kell döbbennünk arra, hogy a katona számára legfontosabb kötel­mek és erények az elmúlt évszázadok alatt sem változtak. Mert vajon szabad-e megszeg­ni a fentebb említett esküt? Lehet-e feledni és „nem gyakorolni” a bajtársiasságot? Lehet-e vajon megtagadni és elfeledni a hazát? Egyi­ket sem! Múltunk és a jelenünk egyaránt erre kötelez bennünket. Valamikor 1867 után olyan katonák is szol­gálatot vállaltak a megalakuló magyar királyi Honvédségben, akik 1848-49-ben Kossuth zászlai alatt harcoltak, és olyanok is, akik ezért nem egy esetben kényszersorozottként a császári királyi haderő katonáivá váltak, tiszti rendfokozatuktól megfosztva. S amikor ismét magyar szóval hívták őket a haza védelmére, jelentkeztek. Feledve a szenvedést, a meg­aláztatást és azt, hogy az uralkodó - akire esküt kellett tenniük - ugyanaz volt, aki 1849 után, nem sok jót tett nekik. De képesek voltak felülemelkedni a sérelmeken, a megalázta­tásokon, mert volt valami, ami azoknál fonto­sabb volt: a haza, a hon védelmének az ügye. Ezt szolgálta egykoron az 1872-től működő „magyar királyi honvédségi Ludovika Akadé­mia” és annak a folyóirata, a Ludovika Aka­démia Közlönye is. Ma, amikor a honvédelmi vezetés teljes joggal és érzelmi azonosulással fordul a magyar katonai múlt, a hagyományok felélesztése, megtartása felé, nekünk is köte­lességünk megtenni ezt a lépést. Vállalni kell lapelődeinket, a magyar tudományos kato­nai szaksajtó folyóiratait, a Ludovika Akadé­mia Közlönyét, a Magyar Katonai Közlönyt, a Marsot, a Magyar Katonai Szemlét (melyek írá­saiból dr. Szakály Sándor hadtörténész az e­múlt évben háromrészes cikksorozatban adó ízelítőt olvasóinknak). Az említett katonai szak­folyóiratok számait kézbe véve egyértelművé válik, hogy katonaelődeink fontosnak tartották önmaguk továbbképzését, a világ újdonsága­inak megismertetését, és nem utolsósorban a szakmai vitákat, amelyek nem a beosztáshoz és a rendfokozathoz kell hogy kötődjenek, ha­nem a korszerű tudományos ismeretekhez. Meggyőződésem, hogy a mai Magyar Hon­védségnek is erre van szüksége. Értelmes és hiteles szakmai vitákra - a honvédelem meg­újítása érdekében, a haza javára! Nekünk ez a kötelességünk és a feladatunk. Tegyük ezt együtt valamennyien a Honvédségi Szemle hasábjain - amely immáron büszkén viseli címlapján a 140. évfolyam megjelölést. Ha­tározott szándékunk, hogy a folyóirat, mint eddig, a jövőben is mindenki számára nyitott fórum legyen, lett légyen a közölt írás szerzője vezérőrnagy vagy őrmester, polgári személy, netán szerződéses katona, a Ludovika Zász­lóalj tisztjelöltje vagy már nyugállományba vo­nult bajtársunk. Az elvárás mindenkivel szem­ben azonos: hitelesség, minőség, újszerűség és korszerűség. 2012/1­1 Honvédségi Szemle

Next