Honvédségi Szemle 2012
2012 / 1. szám - Orosz Zoltán altábornagy: Hagyomány és megújulás
A kUi HONVÉDTISZTJELÖLTEK BÉKEFENTARTÓI FELKÉSZÍTÉSE 26 A KITÜNTETÉSEKRŐL ÉS AZOK VISELÉSÉRŐL 56 SZAKMAI KÉRDÉSEKBEN NEM A CSILLAGOK SZÁMA A MEGHATÁROZÓ, HANEM A SZAKISMERET 64 Orosz Zoltán altábornagy: HAGYOMÁNY ÉS MEGÚJULÁS Vajon ellentmond-e egymásnak a címben szereplő két kifejezés? Lehet-e a hagyományra építeni a jövőt, és építkezhet-e a valamikori alapokra a jövő? Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, amikor közel egy esztendővel ezelőtt folyóiatunk szerkesztőbizottsági ülésén felmerült a kérdés: valóban csak 1945- től datálható a magyar katonai sajtó „vállalhatósága"? Az apropót mindehhez az adta, hogy a Honvédségi Szemle - a Magyar Honvédség központi folyóirata - jogelődjeit tekintve 65 esztendős lett. Az emlékező szerkesztőbizottsági ülésen - majd az azt követő beszélgetéseken - azonban kiderült: már 1873-ban volt az akkori magyar királyi Honvédségnek egy olyan folyóirata a Ludovika Akadémia Közlönye amely a kor katonai folyóiratai között szakmaiságával és hitelességével egyaránt megállta a helyét, ahogy az 1867-es kiegyezést követően létrejött magyar királyi Honvédség is. Nekünk, a ma katonáinak vajon nem kell(ene) jobban odafigyelnünk elődeink tetteire? A hazáért vállalt mindenkori áldozatokra? Az önfeláldozásra? A bajtársiasságra? Az eskü kötelező voltára? Úgy vélem, a válasz határozott igen A Magyar Honvédség - mint a rendszerváltoztatást követő egyik legfontosabb nemzeti intézmény - és annak minden tényleges, hivatásos, szerződéses, közalkalmazott, nyugállományú, illetve immáron tartalékos tagja véli úgy, hogy eleink tevékenysége kötelez bennünket. Megújulás csak akkor és úgy várható el, ha a vállalható példákat, hagyományokat megőrizzük, és közösen teszünk azért, hogy a Magyar Honvédség a társadalom által kiemelten elfogadott és támogatott „nemzeti intézmény” maradjon a jövőben is. Amikor egykori katonaelődeink példáját látjuk magunk előtt, rá kell döbbennünk arra, hogy a katona számára legfontosabb kötelmek és erények az elmúlt évszázadok alatt sem változtak. Mert vajon szabad-e megszegni a fentebb említett esküt? Lehet-e feledni és „nem gyakorolni” a bajtársiasságot? Lehet-e vajon megtagadni és elfeledni a hazát? Egyiket sem! Múltunk és a jelenünk egyaránt erre kötelez bennünket. Valamikor 1867 után olyan katonák is szolgálatot vállaltak a megalakuló magyar királyi Honvédségben, akik 1848-49-ben Kossuth zászlai alatt harcoltak, és olyanok is, akik ezért nem egy esetben kényszersorozottként a császári királyi haderő katonáivá váltak, tiszti rendfokozatuktól megfosztva. S amikor ismét magyar szóval hívták őket a haza védelmére, jelentkeztek. Feledve a szenvedést, a megaláztatást és azt, hogy az uralkodó - akire esküt kellett tenniük - ugyanaz volt, aki 1849 után, nem sok jót tett nekik. De képesek voltak felülemelkedni a sérelmeken, a megaláztatásokon, mert volt valami, ami azoknál fontosabb volt: a haza, a hon védelmének az ügye. Ezt szolgálta egykoron az 1872-től működő „magyar királyi honvédségi Ludovika Akadémia” és annak a folyóirata, a Ludovika Akadémia Közlönye is. Ma, amikor a honvédelmi vezetés teljes joggal és érzelmi azonosulással fordul a magyar katonai múlt, a hagyományok felélesztése, megtartása felé, nekünk is kötelességünk megtenni ezt a lépést. Vállalni kell lapelődeinket, a magyar tudományos katonai szaksajtó folyóiratait, a Ludovika Akadémia Közlönyét, a Magyar Katonai Közlönyt, a Marsot, a Magyar Katonai Szemlét (melyek írásaiból dr. Szakály Sándor hadtörténész az emúlt évben háromrészes cikksorozatban adó ízelítőt olvasóinknak). Az említett katonai szakfolyóiratok számait kézbe véve egyértelművé válik, hogy katonaelődeink fontosnak tartották önmaguk továbbképzését, a világ újdonságainak megismertetését, és nem utolsósorban a szakmai vitákat, amelyek nem a beosztáshoz és a rendfokozathoz kell hogy kötődjenek, hanem a korszerű tudományos ismeretekhez. Meggyőződésem, hogy a mai Magyar Honvédségnek is erre van szüksége. Értelmes és hiteles szakmai vitákra - a honvédelem megújítása érdekében, a haza javára! Nekünk ez a kötelességünk és a feladatunk. Tegyük ezt együtt valamennyien a Honvédségi Szemle hasábjain - amely immáron büszkén viseli címlapján a 140. évfolyam megjelölést. Határozott szándékunk, hogy a folyóirat, mint eddig, a jövőben is mindenki számára nyitott fórum legyen, lett légyen a közölt írás szerzője vezérőrnagy vagy őrmester, polgári személy, netán szerződéses katona, a Ludovika Zászlóalj tisztjelöltje vagy már nyugállományba vonult bajtársunk. Az elvárás mindenkivel szemben azonos: hitelesség, minőség, újszerűség és korszerűség. 2012/11 Honvédségi Szemle