Hungarológiai Értesítő. VII. évfolyam 3-4. szám. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (1985)

Könyvismertetések - Magyar irodalomtörténet, 1983

rendelt esztétikai szintkülönbséget nem feltételez." Kenyeres tehát nem becsüli le a 18-19. század fordulója óta egyre hangsúlyosabb, cselekvést sürgető, társadalmi kér­désekbe beleszóló, „feladatátvállaló" irodalmat. Könyvében több helyen is találko­zunk azzal a megállapítással, hogy nálunk az irodalom többnyire a szükségletek di­menziójában haladt, s ritkábban az értékekében. Valahogy az előbbinek a becsülete is nagyobb volt. Csak egyetérthetünk a szerzőnek azzal a törekvésével, hogy a „vadrózsá­ból tündérsípot faragó", „a szépség igézetében élő", az ún. „fővonalhoz" nem sorolha­tó művek és pályák jelentősége is köztudott legyen. Kenyeres előző kötete, a Gondolkodó irodalom (1974) tematikailag egységesebb volt a mostaninál: akkor csak a 20. századi magyar irodalmat vonta be vizsgálódási kö­rébe. Most a könyv első részében régi magyar irodalmi és 19. századi tanulmányokat találunk. Kenyeres jól látja: csökkent az érdeklődés a régi magyar irodalom és művelő­dés iránt. Elfeledett, homályba veszett értékekre, a humanista történetírók, „az első magyar értelmiségi", Thuróczy János, az ördögi kisérteteket író Bornemisza Péter, a „mostoha klasszikus" Kazinczy, a naplóíró Széchenyi értékeire irányítja a figyelmet. Justh Zsigmond, Cholnoky Viktor, Csáth Géza­­ emlékezetes portrékat rajzol róluk. A második részben — műfaj és téma szempontjából - még nagyobb a változatosság. A könyvbírálatok mellett (Déry, Kodolányi, Illyés, Vas István, Kormos stb.) van itt ta­nulmány (Lukács Adyról), portré (Hamvas Béla, Takáts Gyula, Kálnoki László), re­gény- és novellaelemzés (Kolozsvári Grandpierre Emil: Harmatcseppek, Sőtér István: Alligátor-ballada), s vannak „jegyzetek" Juhász Ferencről (Az aranyszín metafizi­kája). A Gondolkodó irodalomhoz hasonlóan A lélek fényűzésében is Weöres Sándor költészete kerül a centrumba. A költő és a Nyugat kapcsolatáról, Weöres irodalom­szemléletéről olvashatunk tanulmányt. Kenyeres nem apologéta. Az Ének a határta­lanról című kötetről például kimondja: „sem gondolatilag, sem líraesztétikailag nem fejleszti tovább a korábbiakat." Ez a magatartás jellemzi a kötet negyedik részében kö­zölt, irodalmunk legújabb műveivel foglalkozó írásokat is. Például az Esterházy Péter modorában írt olvasónaplót (Jelentés egy püspöklila könyvről, avagy kritika püspök­lilában), melyben kételyeit sem hallgatja el. Kár, hogy Kenyeres nem írt több olyan átfogó tanulmányt, mint a Tények és jelképek, melyben újabb prózánk egyik jelensé­gét, a dokumentum és az általánosítás polarizálódását, valamint a szintézis lehetőségét tárgyalja. A legifjabb költőnemzedéknek „a mesterség parancsait" ajánlja figyelmébe­­Talajminta. Új költők, régi gondok­, a kifejezési kultúra színvonaltalansága miatt ag­gódik. A lélek fényűzése önálló karakteres véleményt, további meditációra serkentő íté­letet tartalmaz, esszéjellegű, gondolatgazdag irodalomtörténeti tanulmánykötet. Olasz Sándor Kenyeres Zoltán: Tündérsíp Weöres Sándorról. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 3541. A kötet talányos címet visel, bár a „tündérsíp" aligha funkciójára, inkább Weöres talányos és „permanensen új" írásművészetére vonatkozik. Weöres oeuvre-je virágos

Next