Fenyvesi Kristóf szerk.: ÁTMENET ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG • Magyarságtudományok kelet-közép-európai kontextusban / VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Kolozsvár, 2011. augusztus 22-27.
ÁTMENET ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉG AZ IRODALOMTUDOMÁNYOKBAN
Fleisz Katalin minőségükben vizsgálja, hogy mennyiben képesek az ember színrevitelét biztosító tapasztalatokat teremteni. Ezen belül is azok az átmenetek érdeklik a szerzőt, amelyek a biológiai, testet bevonó érzéki-affektív, valamint a kulturálisan megkonstruált pólusok között közvetítenek. Megfogalmazása szerint „a legérdekesebb médiumok azok, amelyek azáltal részesítik előnyben a közvetlenséget, hogy konstruktivitását nagyfokú műviségig fokozzák.” A mediális vonzerő – idézhetjük tovább a szerzőt – tehát azokban a határokat romboló konfigurációkban rejlik, amelyek képesek módosítani az olyan társadalmi különbségtételeket, mint valóság és illúzió, hitelesség és kód, tapasztalat és szimuláció, önmagaság és társadalom, felszín és mélység, racionális és affektív. Ilyen médiakonfigurációkra talál példát az olasz opera, a japán színház esetében, valamint a sport és az irodalom kapcsolódásaiban. Az esztétikai tapasztalat sokoldalúságát szem előtt tartó hozzáállásban a mediális önállóságra törő irodalom hátrányos helyzetben mutatkozik. Pfeiffer a regény példáján keresztül fejtegeti, miszerint azt, hogy a fikció mindent képes reprezentálni, csak azon az áron tudja megvalósítani, hogy a tapasztalat testi-performatív oldala nem jut elégséges mediális játéktérhez. Az önnön bensőségességét tágító fikcionalitás elszakadt helyzetét felismerve egyfajta „önterápiára”, azaz folyamatosan más médiumok segítségére szorul. A regényben tematizált intermedialitás, a nyelv képisége, a metaforák például ilyen kompenzációs jelenségnek tekinthetők a szerző szerint. Nincs arra mód, hogy sorra vegyük azokat a materiális kultúratudománytól érkező kihívásokat, amelyekkel az irodalomnak mint értelmezői gyakorlatnak, illetve intézményesült diszciplínának szembesülnie kell. Az előbb idézett médiateoretikusok mögött hatalmas területeket átfogószembesítő tudásanyag áll; munkáik maguk is egy kulturális szemléletmód lecsapódásai. Az elmúlt, nagyjából húsz évben az irodalom értelmezői gyakorlata más diszciplínák felé is utat nyitott; gondolhatunk itt Clifford Geertz kulturális antropológiájának szövegközpontúságára, vagy akár a Hayden White-i újhistorizmusra. Arra, hogy a köztesség, a határterület nemcsak az irodalom „belügye”, belső problémája, az antropológiát hozhatjuk fel példaként. Hiszen akár kulturális, akár filozófiai értelemben tekintjük, értelmezői hajtóerejét épp az egységes emberi szétszedése, az alaptalanság jelenti. 3 K. Ludwig PFEIFFER, A mediális és az imaginárius: Egy kultúrantropológiai médiaelmélet dimenzió, ford. KEREKES Amália, Magyar Műhely Kiadó–Ráció Kiadó, Budapest, 2005, 83. 4 Itt említhetjük Michel Foucault munkásságát vagy Wolfgang Iser irodalmi antropológiáját. 166