A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 53. XIV. évfolyam (1982)

A XX. SZÁZADI MAGYAR REGÉNY FÖ IRÁNYAI - Bori Imre: Előre-hátra, jobbra-balra — avagy a magyar regény története a XX. században

A MAGYAR REGÉNY TÖRTÉNETE : elkerülve eljussunk egy lehetséges XX. századi magyar regénytörténet közelé­be — méghozzá immár az évszázad végén, utolsó negyedében, tehát egy századnyi irodalmi-elméleti tapasztalat birtokában? Felelni rá természetesen csak naiv optimizmussal és balga, például a visszaminősítések mechanizmusába vetett hittel lehet. Tegyük fel, hogy Esterházy Péter friss könyve, a Ki szavatol a lady biztonságáért? a támpontunk, amikor Asbóth János: Álmok álmodója című regényének keressük a helyét a magyar regény történetében. A vissza­felé olvasásnak az ilyen munka azonban a vonzóbb vagy biztatóbb, ígéretesebb oldala. Akkor támad ugyanis zavar, amikor valaki esetleg azt kérdezi meg, hogy miért éppen Esterházy Péter műve a kiindulási pontom, s miért nem Nádas Péter vagy Lengyel Péter legújabb műve (hogy a Péterek körében maradjunk), mert lehet, hogy ezek egymással igencsak kapcsolatban álnak, de a regénytörténeti múltra külön-külön mégiscsak más-más fényt vetnek. Hitünk szerint jobban, megbízhatóbban igazít el az európai regénytörténet, pontosabban izmus-történet, ha a magyar regény történetét kell elkészítenünk. Mert, a jelek szerint, kevésbé szigorú, de mégis kereteket kínáló és biztosító elv érvényesítésére van mindenekelőtt szükség, s a XX. század minden peri­ódusában adott irányzatok voltak előtérben, az alkotók valahova tartozónak tudták és érezték magukat, alkotásuk pedig, körülményesen és nyakatekert módon szólva, „besorolást nyert valahova"). S mert az évszázad végén járunk, s ha a XX. századi irodalom kezdeteit a múlt század nyolcvanas éveire tesszük, akkor éppen száz esztendőben gondolkodhatunk, és a magyar regény dombor­zati térképének is ki kell rajzolódnia szemünk előtt. S ha vita támad az irodal­mi-művészeti irányzatok periodizációs alkalmazásával kapcsolatban (ebben pedig benne van leírásuk és minősítésük követelménye is!), akkor az az irányzat értelmezésének vonatkozásában támadhat. Elsősorban karakterének meg­ítélésében, másodsorban határai kijelölésében lehetnek differenciák. De ha egy kezdeti periódust tételezünk fel nem is egy bizonytalansági tényezővel, félmegoldási jelenséggel, azután sűrűsödési pontokat-korszakokat keresünk (és találunk), végül pedig egy pontosan le nem zárható továbbélésre gyanak­szunk, akkor nagyjából olyan rendszert kapunk, amely jelentősebb módon nem hamisítja meg a valódi irodalmi folyamatokat, egyúttal pedig eligazít térben és időben egyaránt, s fogódzókat kínál a rokon­ jelenségek érzékelésé­hez is. Ami pedig kétségtelen és alighanem vitathatatlan, az az, hogy kérdéses korszakunkban, tehát a XX. században, illuzórikus lenne egyeduralmat élvező korstílust keresni: itt törekvések és jelenségek nagyon is feltűnő egymás mellett létezése a jellemző, s ezeket nem lehet egymást kizáró módon inter­pretálni. A regényjelenségek pluralizmusa adja a történetileg felfogott regény­vonulatok egymásmellettiségének a látványát. Joggal merülhet fel tehát a kérdés: a XX. századi magyar regény törté­nete nem ritmuskérdés-e valójában, és nem szabályosságok keresésének a munkája-e? Arra alapozom ezt a gyanúmat, hogy megfigyelhettem: az 1870— 1940 közötti hetven esztendőben a jelentősebbnek, ma is értékesnek tartott regények, hogy így mondjuk, nem folyamatosan jelentek meg, hanem bizonyos esztendőkben mintegy összpontosultak, koncentrálódtak, s hogy alig van olyan regény, amely egymagában, magánosan állna egy imaginárius időrendi táblá­zatban. Ott van nyomban az 1872-es év, amely, tudjuk, Jókai Az arany ember- 423

Next