A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 53. XIV. évfolyam (1982)

A XX. SZÁZADI MAGYAR REGÉNY FÖ IRÁNYAI - Bori Imre: Előre-hátra, jobbra-balra — avagy a magyar regény története a XX. században

422 BORI IMRE modellek képeznék, miután minden megjelent és számbavehető művet a modellálás és tipizálás műveletének vetnének alá. Egy kis kitérőként hadd említsem a következetesség követelményét, amely a szemügyre vett magyar regénytörténeti áttekintéseknek a legnagyobb hiányaként tartható számon. Arra gondolok, hogy egyszerre, egy művön belül nem egységes, hanem két vagy három különböző jelzésrendszer alkal­mazása figyelhető meg. Császár Elemér éppen hatvan esztendővel ezelőtt, 1922-ben, munkájának a századvég regényirodalmát tárgyaló fejezetében előbb kiugratja a realizmust a korszak fő ismérveként, majd az „angol", az „orosz" és a „francia nyomokon járók" címszava alá véve tárgyalja Tolnai Lajos, Beöthy Zsolt, meg Vértesi Arnold, Acsády Ignác és Gozsdu Elek, illetve Toldy István, Ábrányi Emil, Justh Zsigmond munkásságát, hogy azután egy „a korszak többi regényírója" címszót iktasson be, s végül Mikszáth Kálmánnak szenteljen külön fejezetet. Nem kevésbé tanulságos a Befejezés című rész, amelyben a következő fejezetek találhatók: „Regényirodalmunk gyarapodása és haladása. A társadalom és a magyar élet rajzának hiánya; Budapest szerepe regényirodalmunkban; Világnézet regényeinkben; íróink nagyobb eredetisége; A naturalizmus nálunk (itt Bródy Sándor és Kóbor Tamás); A régi hagyományok megbecsülése (itt Ambrus Zoltán, Benedek Elek és Rákosi Viktor, Werner Gyula, Pekár Gyula, Gárdonyi Géza és Her­czeg Ferenc, az utóbbi mint „a kor legnagyobb és legjellemzőbb regényírója")". Negyven esztendővel később a nagy irodalomtörténeti összefoglaló negyedik kötetében három regénytörténeti címszót találunk, noha regényekről másutt is szó esik. A három cím sem egységes szemlélet gyümölcse: „A romantikus regény; A realizmus új igényeinek jelentkezése a regényben; A lélektani regény." Mezei József „szabad ötleteinek" ismertetése ellenben már vissza­élésszámba lenne vehető, de nem hallgathatjuk el, hogy a fent jelzett korszakot ő a „Realizmus és dezillúzió" korának keresztelte el, s beszél „realista hang­nemekről". Mikszáth Kálmán az „új balgaságok története" címkét kapta, s hogy a továbbiakban a „naturalista regény és szimbolista fikciók" címszó alá vonta a századvég regényirodalmában történteket. Azt is megállapíthatjuk azonban, hogy nem áttekinthetőbb a szerb regénytörténet sem. Tavaly jelent meg Jovan Deretic: A szerb regény 1800—1950 című könyve (Srpski román 1800—1950) Belgrádban. Ebben a szerző az általunk itt többször említett regénykorszakot a Szerb regény a romantika és a realizmus között cím alá vette, s beszél szentimentális-romantikus regényekről, említi a történelmi regény fiaskóját, a realisztikus regény kezdeteiről Jakov Ignjatovic kapcsán értekezik, majd az új korszaknak, amelyet Deretic az 1890-1910 közötti időszakra tesz, a „realisztikus regionális regényirodalom" címet adja, s szó esik korai realistákról (a novellától a regény felé), a lélektani regény kezdeteiről, a titok regényeiről, valamint a kései realistákról, akik a regionális regénytől a modern regény felé látszanak haladni. Nyilván a regénytörténettel kapcsolatosan kialakított prekoncepciók rovására kell írni ezeket a tétovázásokat, két- sőt háromlelkűségre valló megnyilatkozásokat. Nem regényekhez kerestek a szerzők címeket, hanem címekhez regényeket — mondhatnánk igencsak leegyszerűsítve bírálatként az ilyen jellegű megoldásokról. Mit lehet hát tenni, hogy a látható buktatókat ?

Next