A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 1-2. V. évfolyam (XXXI) 1998
MODERNITÁS ÉS KISEBBSÉGI IRODALMAK - FARAGÓ Kornélia: Létszerű nyelv/nyelvszerű lét
ne azonban azt hinnünk, hogy egyik napról a másikra eltűnhet az alkotók eredetiségre való törekvése, olyan jellemző tulajdonság, amely két évszázad alatt szinte a művészek második természetévé vált. A posztmodern szituációra éppen a rezignatív historizmus és a kreatív kombinatórika összekapcsolása a jellemző. Az »azonosnak« historikus »örök visszatérései.. az újítás egykori kényszerével összekapcsolva..." - mindez újra felvet néhány kérdést. Mennyire bír jelenléttel az említett dimenzió, mármint a szakítás tudatossága, a múlttól való eltávolodás, a történetiségbe ágyazottságból sarjadó kritikai distancia, az emlékezés distanciája a vajdasági magyar kultúrában? Mennyire van jelen az a történelmi tudat, amely az emlékezés folytonossága révén képes érvényesíteni olyan partikuláris képleteket, melyek átírják a kisebbségi érzékelési sémákat? A minoritárius beszéd adekvát alapja a posztmodern idézet kultúrája lehetne, az a radikális pluralitás, amelyben természetes módon érvényesülhetne az intertextuális-interkulturális értelemképzés. A posztmoderntől nem idegen interkulturális törekvések szövegszerű érvényesítésével nemcsak hogy tágulhatna a kisebbségi leszűkítő modell, hanem radikálisan szemléletes lehetne a „kultúrák közötti lét" tapasztalatának fikcióvá lényegítése. A posztmodern nomád gondolkodásmódjában nem fér meg a helyhezkötöttség képzetkörén belüli közösségi érzület. A minoritárius értelemképzési stratégiáknak viszont mindez része, ezért a nomád intenciót az otthontalanság, a metaforikus helynélküliség érzékeltetésében hasznosítja. A posztmodern diszkurzusban a léttapasztalat kitüntetett sajátossága a nyelvközvetítettség. A nyelvi jelek, a jelentésegységek praxisának értelmezése központi helyet foglal el a posztmodern világlátásban. Ezen irányulás ellentételezi a modern, reprezentacionalista, nyelvelméletek beállítottságát mely a funkcionalitás szűk határai közé szorította a nyelvi megnyilvánulásokat, eszközlétté redukálta létezésünk nyelvi meghatározottságát. Ezáltal a posztmodern érzékenység, annak ellenére, hogy érvénytelenítette az irodalmi mű emancipatórikus, modern, elkötelezettségét, ajtót nyitott az irodalmi gyakorlatban formálódó nyelvi kultúra, nyelvi praxis másfajta értelmezésének. Azzal, hogy megszüntette a nyelviség passzivitásba számít, tükörlétbe alárendeltségbe préselt állapotát, a nyelvi kultúra konstitutív, teremtő dimenzióit hangsúlyozta. A nyelvi létmód hangsúlyozása roppant jelentőséggel bír a kisebbségi létérzékelés számára is, hiszen az általam minoritárius diszkurzusnak nevezett beállítottságnak szolgáltathat érveket, bár egyúttal módosítja is azt. Ugyanis a nyelvközpontú értelmezés úgy tágítja a minoritárius diszkurzust, hogy az irodalmi mű immanens értékeit, az irodalom immanens nyelvi teljesítményeit, a nyelvi kultúra irodalmi praxisát hangsúlyozza és hatálytalanítja azokat az irányulásokat, melyek a minoritárius diszkurzus lehetőségét kizárólag irodalmon kívüli közegekből