A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 3. XI. évfolyam (XLI) 2010

Toldi Éva: Újvidék-narratívák

Toldi Éva: Újvidék-narratívák A nyelv elvesztése, a nyelvhasználat tiltása traumaként jelenik meg. A lány felháborodik, hogy apja magyarul szól gyerekeihez, nem engedélyezi a magyar nyelv használatát. A Patarcsics család jellegzetes példája a „teljes zűrzavarnak”, ami a nemzeti hovatartozás szerinti tisztázatlanságból ered. „Cecília mamának [...] valójában egyre ment, bunyevác-e, horvát-e vagy ne­tán valami elfajzott szerb, csak magyarnak ne higgye senki, mert nincs annál alávalóbb dolog.” Éppen ezért életében egyetlen szót sem mondott ki magya­rul. Fia, Miklós viszont „végeérhetetlenül kóvályog” nyelvek és identitások között, és mindennél jobban szeretné, ha identitása szilárd lenne: „már nem volt se bunyevác, se szlovén, de még nem volt igazán magyar sem. Pedig úgy érezte, ha egyetlenegyszer igazából át tudná érezni, hogy ő magyar, az lenne a révbejutás, minden földi jónál nagyobb gazdagság” (JUHÁSZ 2001: 61). Úgy gondolja, ha nemzeti identitása tisztázódna, az egész személyiségét megváltoztatná, akkor válna „igazi férfi”-vá. Végel Lászlónál az internátust gyakran úgy nevezik, nagy büszkeséggel: Jugoszlávia kicsiben. A regényben felvetődik a szereplők etnikai hovatarto­zásának kérdése, amely a saját és a másik nyelvének megismerésével kerül felszínre. „Valóságos nyelvi zűrzavarba keveredtem, mert bár Szenttamáson megtanultam szerbül, ám az a szerb nyelv, amelyet az intézeti fiúk beszél­tek, egészen másként hangzott” (VÉGEL 2009: 10). A faluról városba kerülő főhős az idegenség érzésével küszködik, hiába, hogy felfedezi Újvidék ma­gyarlakta városrészét, a Telepet, az is kiveti magából, ugyanúgy elverik mint jöttmentet, ha ottani lánynak udvarol, mintha más nemzetiségű lenne. Fel­fedezi végül az internátusban lakó a más nemzeti közösséghez tartozó fiúk gyökértelenségét is, s homályos sejtéseken keresztül ugyan, de eljut arra a pontra, amikor a közös sors, az otthontalanság erősebb köteléknek bizonyul nyelvnél és etnikai hovatartozásnál, s a hasonló sorsúakkal való szolidaritás­ra kötelez. Balázs Attila regényében a narrátori identitás keresése kerül előtérbe. Hő­sei történeti figurák, ismert vagy maga teremtette legendák hősei, akiket iden­titásuk tesz jelzésértékűvé, kódszerűvé. Olyan személyek és események kö­zött ingázik a cselekmény, amelyek időben és térben gyakran igen távol állnak egymástól, és visszamenőleges hatállyal nem szabják át identitásuk megha­tározó jegyeit. A multikulturalitás mint életlehetőség egyértelműen mutatko­zik meg, és egyedüli lehetőségként is, mindaddig, amíg az események rendre háborúkba nem torkollnak. Mintha az Újvidékről való beszéd csábítana arra, hogy a kezdetektől fogva beszéljék el történetét, a cselekmény a városalapí­tással kezdődik, és a jelenig tart. Közben a regény maga is legendákat alkot, mítoszt teremt. S egy idő után már nem a városról, hanem az egész régióról, egy széthullott országról s a történelem mibenlétéről szól. Legfőbb kérdése 96

Next