A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 3. XI. évfolyam (XLI) 2010
Toldi Éva: Újvidék-narratívák
Toldi Éva: Újvidék-narratívák A nyelv elvesztése, a nyelvhasználat tiltása traumaként jelenik meg. A lány felháborodik, hogy apja magyarul szól gyerekeihez, nem engedélyezi a magyar nyelv használatát. A Patarcsics család jellegzetes példája a „teljes zűrzavarnak”, ami a nemzeti hovatartozás szerinti tisztázatlanságból ered. „Cecília mamának [...] valójában egyre ment, bunyevác-e, horvát-e vagy netán valami elfajzott szerb, csak magyarnak ne higgye senki, mert nincs annál alávalóbb dolog.” Éppen ezért életében egyetlen szót sem mondott ki magyarul. Fia, Miklós viszont „végeérhetetlenül kóvályog” nyelvek és identitások között, és mindennél jobban szeretné, ha identitása szilárd lenne: „már nem volt se bunyevác, se szlovén, de még nem volt igazán magyar sem. Pedig úgy érezte, ha egyetlenegyszer igazából át tudná érezni, hogy ő magyar, az lenne a révbejutás, minden földi jónál nagyobb gazdagság” (JUHÁSZ 2001: 61). Úgy gondolja, ha nemzeti identitása tisztázódna, az egész személyiségét megváltoztatná, akkor válna „igazi férfi”-vá. Végel Lászlónál az internátust gyakran úgy nevezik, nagy büszkeséggel: Jugoszlávia kicsiben. A regényben felvetődik a szereplők etnikai hovatartozásának kérdése, amely a saját és a másik nyelvének megismerésével kerül felszínre. „Valóságos nyelvi zűrzavarba keveredtem, mert bár Szenttamáson megtanultam szerbül, ám az a szerb nyelv, amelyet az intézeti fiúk beszéltek, egészen másként hangzott” (VÉGEL 2009: 10). A faluról városba kerülő főhős az idegenség érzésével küszködik, hiába, hogy felfedezi Újvidék magyarlakta városrészét, a Telepet, az is kiveti magából, ugyanúgy elverik mint jöttmentet, ha ottani lánynak udvarol, mintha más nemzetiségű lenne. Felfedezi végül az internátusban lakó a más nemzeti közösséghez tartozó fiúk gyökértelenségét is, s homályos sejtéseken keresztül ugyan, de eljut arra a pontra, amikor a közös sors, az otthontalanság erősebb köteléknek bizonyul nyelvnél és etnikai hovatartozásnál, s a hasonló sorsúakkal való szolidaritásra kötelez. Balázs Attila regényében a narrátori identitás keresése kerül előtérbe. Hősei történeti figurák, ismert vagy maga teremtette legendák hősei, akiket identitásuk tesz jelzésértékűvé, kódszerűvé. Olyan személyek és események között ingázik a cselekmény, amelyek időben és térben gyakran igen távol állnak egymástól, és visszamenőleges hatállyal nem szabják át identitásuk meghatározó jegyeit. A multikulturalitás mint életlehetőség egyértelműen mutatkozik meg, és egyedüli lehetőségként is, mindaddig, amíg az események rendre háborúkba nem torkollnak. Mintha az Újvidékről való beszéd csábítana arra, hogy a kezdetektől fogva beszéljék el történetét, a cselekmény a városalapítással kezdődik, és a jelenig tart. Közben a regény maga is legendákat alkot, mítoszt teremt. S egy idő után már nem a városról, hanem az egész régióról, egy széthullott országról s a történelem mibenlétéről szól. Legfőbb kérdése 96