Hunnia, 1996 (74-85. szám)
1996 / 75. szám - Robbanó írástörténet
HUNNIA Robbanó írástörténet „Bronzkori magyar írásbeliség", Írástörténeti Kutató Intézet, 1993 Az „írástörténeti tanulmányok" sorozat első köteteként megjelent művet a közelmúltban elhunyt dr. Simon Péter, valamint Szekeres István és a szerkesztői feladatokat is jegyző Varga Géza írta. A kötet gerincét a Nap fiai alapítvány baráti köre által szervezett előadássorozat három előadásának anyaga alkotja, s összefoglalja a három kutató több mint hatvanévi munkájának eredményét. A hivatásos tudomány a székely írásrendszert jellemzően az ótürk rovásírásból és más betűírásokból próbálja levezetni. A kötet megjelenése óta e nagy tekintélyű tudós próbálkozások kudarcsorozatát törvényszerűnek kell tekintenünk. A székely rovásjelek ugyanis nem más ábécék egyetlen hangot jelölő betűiből, hanem Eurázsia-szerte általánosan ismert, vallásos jellegű szimbólumokból (képszerű szójelekből) keletkeztek. Ezért volt e kezdetek legnehezebb kérdése eddig is az, hogy a székely rovásjelek párhuzamai vajon miért bukkannak fel a legősibb egyiptomi, sumér, kínai stb. írásrendszerek képjelei között? Simon Péter kitűnő eszmefuttatása A székely írás eredetéről halomra dönti Németh Gyula - az elmúlt hatvan évben elfogadott nézetként kezelt - feltételezéseit e tárgykörben. A szerző szerint a székely írás nem tartozik a türk vagy a sémi írások családjába, hanem az i. e. 2. évezred első felében alakították ki hieroglif írás vagy írások jeleiből a magyarság ősei, valahol a Fekete-tengertől és a Kaukázustól délre. Szekeres István Őstörténetünk írásjelekben c. tanulmányának alapgondolata a hun-magyar nyelvi azonosság és rovásjeleink többségének kiváló párhuzamait mutatja fel a legősibb kínai fogalomjelek között. Ez persze nem azt jelenti - állítja a szerző -, hogy a székely írás a kínai írásból származik. Sőt, a kérdéses néhány jel átadásának iránya ezzel éppen ellentétes volt. E kiváló dolgozatok a székely-magyar rovásírás kapcsolatrendszerének két lényeges csomópontjára mutatnak rá, meggyőző egyezéseket sorolva fel a Közel-Keleten és Kínában. A hasonló jellegű összevetéseket azonban a „hivatalos" tudomány képviselői - mindeddig sikeresen - azzal söpörték le az asztalról, hogy ezek csupán véletlen egybeesésekre épülnek. Szükség volt tehát a párhuzamok felmutatása mellett annak elvi bizonyítására is, hogy ilyen nagyfokú véletlen egyezés matematikailag elképzelhetetlen. E célt szolgálta a Varga Géza tollából származó, korábban kis példányszámban már megjelent Különböző lineáris írások hasonló jelei c. tanulmány bővített újraközlése. Eszerint csak minden százezredik új ábécében lehetne egyetlen olyan jel, amelyik egy eredeti ábécében már szerepel. Az emberiség azonban csupán néhány száz, vagy néhány ezer ábécét alkotott történelme során, az egyes (székely, föníciai, etruszk, türk stb.) ábécék jelei közül mégis 9-18 jel egyeztethető egymással. Az ősi írásrendszerek tehát nem a véletlen egyezések sorozata miatt hasonlítanak egymásra és a rovásírásunkra. Az olvasóban kételyt ébreszthetett volna, hogy Simon Péter és Szekeres István a világ két távoli pontján találta meg a székely írás párhuzamait. E látszólagos ellentmondás feloldása nélkül a kötet nem teljesíthette volna feladatát. Mivel a véletlenre már nem lehet hivatkozni, ki kellett dolgozni az egyezések új magyarázatát is. Ezért nem maradhattak említetlenül a népművészetünkben és magasművészetünkben fellelhető preírásszerű jelenségek, be kellett mutatni az írás, a mítoszok, a szimbólumok, a művészet és az ünnepek kapcsolatát, a fontosabb írásrendszerek s népünk korai történetének megfelelő koncepcióját is. Igaz, így nagyobb ívű gondolati konstrukció kerekedett, mint amit a cím szorosan véve ígért, de mindezek nélkül a legfontosabb tanulmányok sebezhetők maradtak volna. Varga Géza Az írás kialakulásáról, írásrendszerekről dióhéjban és Bronzkori magyar írásbeliség című dolgozatai jól áttekintést adnak a címeikben megfogalmazott kérdéskörről, lehetővé téve az olvasónak, hogy a kötet legfontosabb állításait egy általános írástörténeti képben helyezhesse el. Szerzőjük nem csupán néhány székely írásjel (és a rovásjelekből összeállított énlakai életfa) eredetét vezeti vissza a bronzkorig, hanem írásmegelőző rendszerek, történelmi feljegyzések, fejlődéstörténeti megfontolások, matematikai és nyelvészeti bizonyítékok sorát felmutatva átfogó keletkezési hipotézissel is szolgál. A kötetbe foglalt írástörténeti, nyelvi rendszerből sok őstörténeti következtetés is levonható, s ezek arra utalnak, hogy nem csupán a székely rovásírás, hanem a magyar államszervezet is folyamatosan öröklődő antik hagyományokra épült. A Magyar Nyelv 1994/2. számában Benkő Elek az utóbbi években megjelent „szándékában jóindulatú, de tárgykezelésében, érvelésében és következtetéseiben vitathatatlanul műkedvelő" értekezések példájaként említi e művet. Ez alábecsült következtetések hatása alól azonban nem tudván szabadulni, tanulmánya végén - sutba dobva minden eddigi, tudós tekintély által kidolgozott származtatási hipotézist - kijelenti, hogy a székely rovásírás „ma még tisztázatlan eredetű". Bár ennél azért többet tudunk a székely rovásírás eredetéről, s az elismerést is meglehetősen visszafogottnak tartjuk, a kötet szerzői elkönyvelhetik maguknak a magyar nyelvtudomány félszeg főhajtását. 53