Húsos, 2001 (9. évfolyam, 1-6. szám)

2001-02-01 / 1. szám

HÚSIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETE A TILENDEZŐDÉSEK ELŐTT AZ ÁGAZAT­I HANGSÚLYOK AZ ÉRDEKVÉDELEMBEN © TOLLBAMONDÁS o 2001. IX.ÉVFOLYAM 1. SZÁM ♦ ÉRDEKVEDELMI LAP ♦ www.edesz.hu TILTAKOZÁS A Húsipari Dolgozók Szakszerve­zetének Elnöksége értetlenül áll a Földművelésügyi és Vidékfejleszté­si Minisztérium export támogatási javaslata előtt. Amikor a nyugat-eu­rópai kormányok a húsipari ágazat, a mezőgazdasági termelők, feldol­gozók, munkavállalók megsegítése érdekében támogatási intézkedése­ket hoznak, a magyar agrárminiszté­rium úgy tűnik, hogy csökkenteni kívánja a húsipari munkahelyek szá­mát és végső soron rontja a sertés­tartók helyzetét is. A szakszervezet úgy ítélik meg: • A húspiac helyzete, a húsipari értékesítési pozíció az idei eszten­dőben várhatóan nem javul, in­kább nehezülő, romló körülmé­nyekkel kell számolni. • Exporttámogatás nélkül a hús­ipar veszteségessé válik, a vá­gásszám máris lecsökkent, a „kényszer” exportra kerülő termé­kek veszteséget eredményeznek. • Az elmúlt év végére a termelők elérték, hogy viszonylag jó árat kapnak sertéseikért (310-320 Ft/kg. a legjobb minőségért). Az elért árak azonban csak addig tart­hatók, amíg az eddig export piacon értékesített termékek támogatás hiányában a hazai piacon meg nem jelennek és a piaci egyensúly fel nem borul. Amennyiben a húspiacot nem si­kerül stabilizálni, - és ezt segíthetné az export támogatás - a piacépítés­ben eddig elért eredmények meg­semmisülnek és rosszul járnak mind a termelők, mind a feldolgozók és végső soron a fogyasztók is. Az élelmiszeripari szakszerveze­tek felszólítják az agrár­kormányza­tot, vizsgálja felül a húsipari, ba­romfiipari export­támogatások kér­désében eddig hozott döntéseit, mert egyébként nehezen érthető, hogy végül is kinek az érdekeit szolgálják a meghozott döntések - a mezőgaz­dasági termelőkét, a magyar élelmi­szeriparét, a munkavállalókét, a fo­gyasztókét biztosan nem. Budapest, 2001. február 7. Húsipari Dolgozók Szakszervezete Elnöksége ÉDOSZ Szövetség Elnöksége Piaci előnyt jelenthet az élelmiszerbiztonság Előző­ számunkban Dr. Biacs Péterrel készített interjút közöltünk az élelmi­szerbiztonság aktuális kérdéseiről. Te­kintettel arra, hogy a téma az érdekvé­delem oldaláról is kérdéseket vet fel, megkértük Kapuvári Józsefet, a HDSZ elnökét, hogy mondja el véleményét. - Elsősorban a fogyasztók miatt fontos az élelmiszerbiztonság, - kezdte válaszát Kapuvári József. Az emberek tudni sze­retnék, mit fogyasztanak, nem manipu­lált-e a termék. Az élelmiszerbiztonság szabályozását az Európai Unió Fehér Könyv formájában adta ki, amit a magyar húsiparnak is ismernie kell, miután az iparág exportorientált tevékenységet foly­tat. A magyar húsexport nagy része Nyu­­gat-Európában talál piacra, ezért létfon­tosságú, hogy igazolni tudjuk a hús erede­tét, minőségét, s azt, hogy minden elő­írásnak megfelel. A magyar húsipari termékek - amelye­ket az ismert és jegyzett húsipari vállala­tok gyártanak - teljesen biztonságosak, hi­szen a magyar állategészségügyi szolgálat elismerten világhírű. Magyarországon nem fordult elő BSE megbetegedés. A vál­lalatok által levágott állatok húsa ellenőr­zött, biztonságos. Az élelmiszerbiztonság fogalma persze azt is magában foglalja, hogy a talaj minőségétől a vetőmag tiszta­ságáig garantálni kell a biztonságot. En­nek a rendszere még nem működik Ma­gyarországon. A húsipar helyzetének megítélését nagyban rontja a több száz úgynevezett zugvágóhíd megléte és működése. A nem ellenőrzött helyről érkező termékek fogyasztása kockázatos, s ha a hatóság nem lép fel a zugvágóhidak felszámolá­sáért, akkor az élelmiszerbiztonság felté­telei sem teljesülnek, s az exportálás is nehezebbé válhat. A biztonságos élelmi­szergyártás feltételeinek megteremtése sok pénzbe kerül, mivel az egész verti­kumot át kellene világítani, és folyama­tosan ellenőrizni. Ámde szükség volna állami segítségre is ahhoz, hogy a felté­teleket kialakítsák, s az sem volna hát­rány, ha egy hatóság is igazolná a bizton­ságosságot. Ami a nyugat-európai tapasztalatokat illeti, ott sincs minden rendben, véli Kapu­vári József. Németországban például mos­tanában döntöttek arról, hogy az idősebb marhaállományokat kivágják. Ez nem je­lenti azt, hogy az élelmiszerbiztonság rendszere nem volna kiépítve, mint ahogy Dániában is működik az ellenőrzés. Min­dezek ellenére, a kipattant botrányok azt igazolják, hogy ott is akad bőven problé­ma, megoldatlanság. Mindenesetre ezen a téren is megindult egy verseny, mert az az ország, amelyik el tudja hitetni a fogyasz­tókkal, hogy az ő terméke biztonságos, az piaci előnyre tesz szert. S minden bi­zonnyal ez a többi élelmiszeripari termé­kekre is igaz. Az élelmiszerbiztonság kérdése a hazai tanácskozásokon is központi témakör. Ezeken a tanácskozásokon fogalmazódott meg egy állami felügyelet felállításának a szükségessége. E szervezet létrehozatalát a HDSZ is szorgalmazza, támogatja. H. GY. Századévnyi küzdelem Kezdet és vég. Itt az új évszá­zad, új fordulatszámon pörög a történelem kereke, de azért érdemes egy pillantást vetni a múlt századra - milyen szokatlan kimondani: a huszadikra -, annak is az el­ső és utolsó éveire. Uralkodó iránya volt a magyar közgon­dolkodásnak az 1900-as évek kezdetén, hogy oldani kell az Ausztriához fűződő kötelékeket, mérsékelni szükségeltetik a tőke mindenhatóságát, és a haladás irányát követendő­ gépek vegyék át az embertől a legnehezebb fizikai munkák terhét. Auto­Ez az erő a 90-es években erősen meg­fogyatkozott. A hazai munkavállalói ér­dekvédelem nagy árat fizetett azért, hogy passzív szemlélője maradt a rendszervál­tásnak. Küzdelem nélkül, szinte ajándékul kapta vissza a sztrájk jogát, valamint a szervezkedési-, szólás- és sajtószabadság korlátainak eltörlését, a szervezeti önálló­ságot. A rendszerváltó alkudozások idején kivonult a háromoldalú tárgyalásokról, nem indult az első szabad országgyűlési választásokon, később pedig bizonytalan volt a privatizációs folyamatban, alig tett sok a törvényhozásban, a kulturális élet­ben és a sajtóban, jobbára kiszorultak az állami és vállalati forrásokat elosztó testü­letekből és több területen - üdültetés, mű­velődés, segélyezés - csak árnyékuk régi önmaguknak. Értelmiségi bázisuk lecsök­kent, megoldatlan a szakértőik, kádereik és tisztségviselőik képzése és utánpótlása. Csaknem odaveszett az ipari forradalom kezdeteitől felhalmozott örökség, kicsor­bultak a munka hadának a fegyverei, lép­teinek dobogására már alig figyel a tőke és a politika, mobilon, mozdonyon, metrón érkezett a huszadik század. Hogy azután háborús, forradalmas, világforgató események hul­lámverésével úgy köszönjön el az 1990-es években, hogy az ország Ausztria és a töb­bi nyugati ország közösségéhez óhajt csat­lakozni, az élet minden szektorában trónra emeli a tőkét, és a modern világ irányát követve, újraosztja a tudást a gépek által felszabadított munkaerőnek. Komputerrel, internettel, mobil­telefonnal fordult a ma­gyar társadalom a huszonegyedik század startpályáira. Két korszak ívére feszítve így múlt el száz esztendő, az ipari forrada­lomtól a tudás alapú társadalomig. A szakszervezetek a gépkorszak szülöt­teként ott voltak a kezdeteknél és - súlyos harcokban hozott áldozatok árán - a vég­nél is, túlélték a huszadik századot és be­léptek a huszonegyedikbe. ter­es erő. A nagy történelmi helykeresésben és helyfoglalásban jut-e szerep, feladat, tér és erő a munkavállalói érdekvédelemnek, alkotó eleme lesz-e a civilizáció és kultúra új korszakának? Avagy - mint régi, már hasznavehetetlen dolgokkal szokás - a történelem hátsó ud­varába, múzeumba, emlékhelyre állítják maradékait, átadván az emlékezetnek. Hi­szen az új időkben annyi kezdeményezés, mozgalom, közösség, szervezet került a történelem lomtárába! Minden akadályon magukat átküzdve, a szakszervezetek megmaradtak, immár öt­negyed évszázada stabilan állnak a ma­gyar társadalomban. Századévnyi küzde­lemben helyet biztosítottak maguknak a törvényhozásban, pártokban, kormányok­ban, építettek tagjaiknak kultúrházakat és könyvtárakat, szerveztek segélyegyletet és biztosítót, kiadtak újságokat és könyveket. Élni, tanulni, üdülni és érvényesülni lehe­tett szakszervezeti segítséggel hosszú év­tizedeken keresztül. Mindemellett persze állandó harcot folytattak a bérekért és a munkahelyekért. Gyakran megalkuvásokba torkolltak az érdekviták - mentvén az intézményeket, a befolyást és a vagyont -, a politikusok mégsem voltak soha elégedettek az érdek­­védelmi vezetők engedelmességével. Ti­sza István, Horthy, Rákosi, Kádár és An­tall József egyaránt tartott - többnyire ta­pasztalatból - a szakszervezetek erejétől, valamit a hirtelen növekvő munkanélküli­ség ellen. Tétlenül nézte a munkásellátás és a szociális vívmányok megvonását. Csendesen beletörődött abba is, hogy nem kap súlyának megfelelő szerepet az új po­litikai intézményrendszerben. Igaz, hogy voltak helyi és országos el­lenszegülések, tiltakozások, demonstráci­ók, de a szakszervezeti érdekérvényesítés keményebb eszközeinek alkalmazására csak nagyon korlátozot­tan került sor. Egyes ág­azatok, üzemek elszige­telt sztrájk-akciói - né­hány hősies kiállástól eltekintve - visszhang nélkül maradtak a társa­dalomban. Átmeneti si­kert hoztak a társada­lombiztosítási és üzemi tanácsi választások, amelyeket azonban nem sikerült kiaknázni a közvéleményben élő szakszervezet-kép megváltoztatására és az alkotmányos garanciák megteremté­sére. Maradtak az utcai demonstrációk, amelyek ugyan hagyományos formái a munkavállalói elégedetlenség kifejezésé­nek, de inkább politikai, mint gazdasági célok védelmében hasznosak. (Az érdek­védők a század első harmadával ellentét­ben nem szervezhetnek politikai sztráj­kot.) Elvesztett örökség. Tagad­hatatlan tény, hogy a rendszerváltozást kö­vetően a szakszervezetek ellenében gőz­erővel tört utat magának az új politikai elit, a neoliberális gazdaságpolitika és a multinacionális tőke. A belső széthúzás­sal, korrupcióval és árulásokkal küszködő érdekvédőknek számtalan esetben szinte esélytelenül kellett vállalni a küzdelmet. Az elégtelen alkuerő, az üres sztrájk­kasszák, a szakértelem és a szolidaritás hi­ánya rontotta az érdekvédelem hatékony­ságát, a győzelem esélyét. Különösen a versenyszférában, ahol a magántőke - külföldi példákat és hazai hagyományokat követve - hamar megtanulta, hogyan sze­relje le a szakszervezeti követeléseket. A századvég nagy történelmi hullámve­résében és átalakulásában sokat veszítet­tek a szakszervezetek. Elveszítették va­gyonuk, intézményeik és tagságuk jelen­tős részét; minimálisra csökkent befolyá­­ s Szakszervezetnek lenni kell, mert ha nincs, az emberek csinálnak maguknak." Önsegély és gőzduda, mi mostan a szakszervezet és mivé válhat? A munkavállalói érdekvédelem 21. századi arculata most formálódik, a válság mély­pontján túl kezdi visszanyerni legitimitá­sát és önazonosságát. Úgy tűnik, egyre in­kább eltávolodik a pártharcoktól, vissza­húzódik a munka világába, az üzemek fa­lai közé. Mondanivalójában a munkára és a megélhetésre koncentrál. A kenyér köve­telése mellett azonban időnként elszánja ma­gát, hogy fellépjen az emberi méltóság és szabadság tiszteletben tartásáért, védelmébe vegye a baloldali ér­tékrendet. Követelései többnyire mentesek forradalmi hevülettől, osztályjellegű elfo­gultságoktól és alig támaszkodik nemzetközi háttérre és szoli­­daritásra. Civil szervezetté formálódtak a szak­­szervezetek a szó tágabb értelmében. Szemmel tartják a tőkét, de nem korlá­tozzák, segítik tagjaik beilleszkedését a fogyasztói társadalomba. Távol állnak at­tól, hogy ellenhatalmat és ellenkultúrát hozzanak létre. Lent önsegély, fönt gőz­duda, így is, úgy is a feszültségek oldói. Veszteségeik dacára is jelentékeny szer­vezeti erőt képviselnek. Figyelmet érde­mel, hogy helyenként új alapszervezetek jönnek létre, mintha igazolódna az egy­kori szb-titkár megfigyelése, aki a len­gyel Szolidaritás létrejöttekor 1981-ben kijelentette: szakszervezetnek lenni kell, mert ha nincs, az emberek csinálnak ma­guknak. Az intézményi és vagyoni bázis össze­zsugorodásával a munkavállalói érdekvé­delem a korábbinál kevésbé kényszerül megalkuvásokra, ma már „csak láncait veszítheti” el, ezért veszedelmes konkur­­renciája (vagy szövetségese) lehet a rendszerváltó politikai osztálynak, eset­leg más uralomra törekvő csoportnak. A hatalom bástyáin kívül szépen növekszik erkölcsi tőkéje, amelyet hasznosíthat az új század küzdelmeiben. Vezért és prog­ramot találva bármikor a politika színpa­dára léphet. HORVÁTH LÁSZLÓ

Next