Huszadik század, 1905
2. szám - I. Önálló czikkek - Jászi Oszkár: Kulturális elmaradottságunk okairól
Jásszi Oszkár puszta kenyérkereset, sport avagy üzlet, hanem a lélek vágya és szomjúsága. Mert mindenki, aki nem szenved bornirt vagy üzletszerű sovinizmusban kénytelen belátni, hogy minden téren csak elkésett és halovány visszhangjai vagyunk a nyugati nagy törekvéseknek, hogy még magyar földről nem került ki eszmeáramlat, mely a világ czivilizáczióját mélyebben érintette volna. Ne értsenek félre. Nem azt mondom, hogy egy-egy derék magyar részletmunka nem gyarapította olykor az emberiség kultúrértékeit — s ezek is csaknem kizárólag a kísérleti tudományok köréből jöttek — avagy hogy egy-egy kiválóbb eszthétikai alkotásunk ne keltette volna fel egyszer-másszor a nyugat érdeklődését (Petőfi, Jókai, Munkácsy). Mindezt készséggel és örömmel elismerem. De állítom, hogy magyar gondolkodó soha mélyebben bele nem markolt az emberiség lelkébe, igazságaival nem gyújtott új világosságokat minden országnak, holott — a nagy nemzetekről nem is beszélve — nem egy svéd, dán, norvég, svájczi, osztrák vagy spanyol ember huzamosabban magára irányította mindazok szemeit, akik ma internaczionális ki volt Baráth Ferencz s halála után fájdalmasan érzik, hogy kit veszített el benne a magyar irodalom. Mert az az Apuleius : Baráth Ferencz volt. 1871-ben, kevéssel Angliából való hazatérése után, ez a mélyelméjü s nemesszirű ember ebben a kis füzetben öntötte ki aggodalmait és keserveit, melyeket benne hazájának Angliával való összehasonlítása — Magyarországnak a Nyugattal való szembeállítása — keltett. És én hol csodálkozva, hol megdöbbenve láttam, hogy diagnózisaim és ítéleteim mily közel állanak az övéihez. Természetesen az ő nézőpontja nem az enyém. A carlylei moralista itt sem tagadhatja meg magát s elsősorban az emberanyag alacsonyabb moralitásában látja a bajok forrását. De mikor éles szeme az általánosságok helyett az egyes jelenségeket vizsgálja, majdnem mindig elhagyja a faji s moralizáló magyarázatokat s nem egyszer a dolgok mélyére hatol, ha olykor téved is. Nemcsak mottóm bizonyítja ezt, de a füzet egy egész csomó helye, melyek közül egy-kettőt lesz alkalmam jegyzetben bemutatni. Egészben véve ez a füzet egy nagy kultúrtörténeti jelentőségű okmány , hogy hogyan küzd és szenved a nagyszabású egyéniség egy milienben, melyen túlnőtt. A Baráth Ferencz nagy írói, morális és bölcsészeti jelességei csak úgy ragyognak e lapokon. Vannak részletei, melyek csak a Széchenyi István legszebb észleléseivel és korholásaival hasonlíthatók össze. Nekem fájdalmasan örvendetes elégtétel, hogy a magam nézeteit a Baráth Ferencz tapasztalataival erősíthetem. Bárha minél előbb akadna kiadó, ki ezt az 1871-beli, de még ma is oly aktuális filippikát újra kiadná, minthogy a füzet teljesen elfogyott.