Századunk, 1949
1. szám - Tanulmányok - Benedek Marcell: Ady Endre
BENEDEK MARCELL Mégis egyedül érzi magát. Híveinek vallomásai sorra árulják el, hogy nem tudott igazi barát lenni — ebből következik, hogy a barátok nem is jelenthettek ránézve többet, mint költészetének kiszolgálóit. Ha később panaszkodik a „vakszívű, hidegszemű barátokra", akik istenülő vágyaiba nem tudtak belátni, panasza nem egészen jogos. Mint ember, nem mutatta meg magát. A költő az, aki szerette volna magát megmutatni, hogy látva lássák s legyen mindenkié. De ha mindenkihez nem vezetnek a barátok, a tisztelők (akiknek kultúráltságát ugyanoly gyanakvó idegenkedéssel nézte, mint a nagyváradi ,,intellektuel"-ekét.) Nem vezet el az írói társulás, szövetkezés sem. Idegenkedve csatlakozik a Holnap társaságához. Elutasítja a Petőfi-társaság tapogatózását. Ha helyesen gyanítja Ady Lajos, hogy a csúcspontot jelentő Kisfaludy-Társaság hívása elől nem zárkózott volna el, ennek magyarázata csak az lehet, hogy szívesen mutatta volna meg híveinek, védelmezőinek: nem a ti jó voltotokból vagyok nagy ember. Ennek az ideges, gyanakvó en gardeállásnak következménye lett a kínos Duk-duk-affér: elhirtelenkedett, megbánt, ezerszer kimagyarázott, visszacsinált corioláni gesztus. A költőnek nem hívek és mecénások kellenek, hanem talaj, közösség, amelynek lelkéből beszéljen s amelyben visszhangot találjon. Ezekben az években talán még legjobb hívei sem tudják, hogy Ady a magyarság évezredes sorsát rajongja. A „kié Ady?'' kérdés nagyon indokoltnak látszik, az egyszerű válasszal együtt. Nem a „fajtájáé", amely süket és vak az ő költészetének formájával és mondanivalójával szemben egyaránt ; egy pártnak sem nevezhető kisebbségé, amely művészetben, irodalomban és politikában egyszerre akarja a legmodernebb, leghaladóbb eszméket rázúdítani a kábultan alvó nemzetre , s amelytől Ady sokféle tekintetben idegennek érzi magát. Most megnyílik előtte egy út, azokhoz a tömegekhez, amelyeket elméleti politikus barátaival, a „seregtelen vezérekkel" együtt eddig is szolgált. Proletár-verseket kezd írni a Népszavába. Ma mosolyoghatunk azon, hogy útja itt sem volt tövistelen: a derék, középszerű Petőfi-utánzó, Csizmadia Sándor féltette tőle a maga kiváltságos helyzetét. Igaza volt annyiban, hogy Ady kívülről közeledett a proletáriátushoz. Sohasem látta az újpesti vackokat, ahol a nyomor álmodik. Az Alföldet is, amelynek lelki képét pedig ő változtatta meg Petőfi óta először — „gőzösről" látta, s a Huszadik Század-ból és a galileista ifjaktól tanulta, amit az agrárproletáriátusról tudott. Mégis: amíg a Csizmadia Sándorokat végképpen elhomályosító proletársarjadék, József Attila meg nem szólalt, Ady Endre volt az egyetlen, aki elérkezett a tömegekhez. A Nyugat Ady-számában Kéri Pál már joggal mondhatta el, hogy „Ady Endre kesergéseiből százezrek kesergése szól''. Tömegeket kellett keresnie, hiszen forradalomra korbácsolta a nemzetet, a Felszállott a pávától kezdve mindaddig, amíg a világháborús cen-