Ifjú Erdély, 1933. szeptember - 1934. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)

1933-09-01 / 1. szám

Boldogok, akiknek szívük tiszta — IFJÚSÁGI REGÉNY.­­ — Tessenek bejönni velem a hivatalosba! — szólott a diákok cerberusa ajkán a parancs. — Hát aztán miért, Rudi bácsi ? — kérdezte a megrettent Kucor. — Azt én nem tudom — necsak előre! Ok­ majd megtudják, — kezdett haragudni a kapus. Várták már őket, a két professzor a hosszú, zöld asztal előtt ülve, az apparitor vezette a jegyző­könyvet, a kifutó, hírnök-diák, latinul a kurzor, az ajtó mellett állott. Pistának és Kucornak a fején hamar átszaladt a veszedelem: biztosan a cukrázda, a tilos! Kel­lett nekik négy szelet fagylalt, kortlett, meg két tányéros krémes . .. A felügyelő tanár külön vette őket. Kucort be­ültették a gazdasági felügyelő szobájába. Először Pistát hallgatták ki. — Mondd el fiam, hol jártatok ma délután!? — szólott az első kérdés. —Habátokat ne súlyos­bítsátok hiábavaló hazugsággal, úgyis minden mind hiába! — tette hozzá a tanár. Pista szentül meg volt győződve, hogy minden hibájuk nekik a tiltott cukrázda. Tudta azt is nagyon jól, hogy hazugsággal elkerülheti ezt a csekély hibát, de ezáltal a legnagyobb hibát követné el, amely csorbát ütne a becsületén is, így azon­nal készen volt a védekezésével. Igazat fog mon­dani !! — Tanár úr kérem! Mi a cukrázdában vol­tunk, — felelt bátran Pista. A két tanár összenézett. Helyben voltak. Tehát mindjárt költekeztek a lopott pénzen, gondolták magukban. De a fiú nyílt őszintesége mégis egy kissé gondolkodóba ejtette őket. — Aztán mit rendeltettek a cukrázdában? — volt a másik kérdés. — Tanár úr, kérem én egy krémest rendeltem és két darab tányért... Ez a felelet nem elégítette ki a nyomozó ható­ságokat. — Csak egy tésztát? Nem hazudsz? Kettőnek egyet ?! Ki fizette a süteményt ? — hangzott a keresztkérdés. — Én fizettem kérem. — Mennyit adtál? — Hat pénz volt az ára ... — Na, mindjárt kiderül az igazság! — szólott a felügyelő. — Hívja be kurzor — Korondy Ferencet! Pár pillanat múlva reszketve jelent meg a sodria előtt Kurzor, míg Pistát a fásládára ül­tették. — Hol mászkáltatok ti ma délután? —került vallatóra Kucor is. — Konviktus után kértünk engedélyt. S azután elmentünk Pistáékhoz, aka ... akarom mondani — ijedt meg a kérdező tanár vizsgáló tekintetétől — Kovács Istvánékhoz . .. — Miért mentetek oda? — hangzott tovább a kérdés. — Hova kérem alázatosan? — menekült Kucor a kérdés elől. — Hova, hova? Hát Kovács anyjához! Kucornak kezdett összehúzódni a szíve. Érezte, hogy valami csúnya kötelék kezdi körülfonni. — Pista pénzt vitt haza édesanyjának! — felelte Kuczor. A tanárok most már egészen biztosra vették, hogy a tolvaj már a kezükben van. A felügyelő szúrós tekintetet vetett a kályha felé, ahol Pista kuporogott. Hát ez kapott stipendiumot, hát érde­mes ilyen mételyt behozni az intézetbe? — gon­dolta magában a kérdező professzor. — Mennyit adott az anyjának? — Én azt tanár úr kérem, igazán nem tudom ! — Hol voltatok még! — Azelőtt sehol sem ! — igyekszik újra kisiklani Pista barátja. — Hát azután? — szorul a hurok. — Mikor azután? — próbál még egérutat venni Kucor. — Azután, hogy lejöttetek Kovácséktól!! — horkan fel az asztalra csapva a tanár. — Tanár úr kérem, megettünk Kováccsal egy krémest — próbálkozik újra, hogy az igazságot is mondja, meg egyúttal a cukrázda szó kiejtésé­vel járó veszedelmet is elkerülje. — Szóval az úrfiak a cukrászdában voltak! — mondják egyszerre ketten is. — írja ezt is be a jegyzőkönyvbe Bitayl­ó úrfi szóval megsebezték Kucort. — Hát nem is a kávéházban voltunk — szólt most már kissé kevélyebben. — Ki fizette a tésztát? — kérdezték azután. — Kovács fizette! — Mennyit fizetett ? — Azt Pista jobban tudja, kérem, mert ő fi­zette ... Talán hat pénzt adott oda ... Az úrfi szó mint valami hegyes tüske marcan­golta a két delikvens önérzetét. Miért csúfosod­nak velük? Megmondták az igazat, ezért nem ki­gúnyolást, csúfolkodást érdemelnek, hanem di­cséretet. A tényállás a felügyelő tanárok előtt is tisztá­zódott a következőképpen: Pista reggel tűzgyújtás idején elemelte a pénzt. Azt anyjánál elrejtette és abból költekezett a cukrászdában és egyéb be nem vallott helyeken. Most tehát a két nebulót elővet­ték s ráolvasták a fejükre a vétküket. — Álljatok egymás mellé! — hangzott a parancs. A két kis fiú a krémesbéles minden bűnével, de tiszta lelkiismerettel sorakozott egymás mellé. Arcuk égő piros volt, a benső tüzet még fokozta nagykabátjuk, mely a vallatás alatt is rajtuk volt. (Folytatjuk.) • •­­ írta: LÉVAY LAJOS

Next