Ifjú Erdély, 1935. szeptember - 1936. augusztus (14. évfolyam, 1-12. szám)
1936-07-01 / 11-12. szám
Az erdő halála. Irta: KOVÁCS DEZSŐ. Öreg ember volt Preszák, erősen öreg, szegény feje igen megszokta hát ennélfogva a bergelyi erdőt, amelyben kerülő volt és amelyikhez fogható szépség nem is lehetett több a világon. Hegyek és völgyek, források, csermelyek és patakok, bükkös és fenyves, epernevelő illatos irtványok és virágos kerek mezők a legalkalmatosabb rendben, mindenek a maguk helyén csak benne találtattak. Ösvényeinél emberi lábhoz illendőbbek pedig sehol elé sem fordulhattak; mert ahol lépcső kellett az agyagos oldalakon a lábinak, ott lépcső volt bevájva, ahol kő kellett a patakon át, ott kő volt. Minden a maga helyén. Vannak más erdők is a világon, lehet, hogy a szebbek is. De ha Preszák csak a bergelyi a erdőt szerette! Az ösvényeiért, a patakjaiért, a fáiért, de főrt képen a tó miatt, amely mellett kunyhója állott, csak a bergelyi erdőt szerette. Csendes nyári estéken ott szeretett üldögélni a ri ház előtt és ilyenkor a pipájából bölcseséggel járólt füstfelhőket eregetett a csendes levegőbe, miközben unokája bent a pitvarban vacsorára a frissen fogott halat sütötte. A hálója ott száradozott a meleg fedélre kiteregetve. S miután sok jeles halatt fogott vele, azért hát mellette — elnézegetvén az örök erdőt — igen boldog volt. A világon sok nagy kérdések vannak, dolgok és állapotok és ezek ilyenkor előjönnek az ember fejében, ha más dolga nincsen, hallgatván az erdők pihegését. Előtte a széles tó vize ringott lágyan. Partjain körül csendesen bólintgattak sötét lombjaikkal a parti égerfák, amelyeket ide szorított le a bükkös. Kis unokája manólátó nagy szemeivel a szemébe nézve sokszor kérdezte tőle: — Nagyapó! Honnan jött ide a tó? — Honnan? Ugyan honnan? — tűnődött a nagyapó. — Hát itt vót, s annyi, míg a világ. Tudd meg: a hegy meg az erdő, örökkévaló. Mindig vót és mindig lesz. Így a tó is. Egyéb múlandó. Valóban: Preszák nagyapjának a nagyapja is s belőle fogta a halat. És itt volt mindig. Ott csillogott emberemlékezet óta az örök erdő kebelén. Túl, egy holt öbölben a száraz nád villogott a lemenő nap fényében. — Száraz nád másnak! — Preszák jól tudta, hogy az a vizi királynak a hadserege; a nagyapjától hallotta, a nagyanyja mesékbe fonta. Jól tudta ezt Preszák és ha tudta, elmondotta Juliskának is, hadd tudja ő is; hadd ne felejtsék el az emberi népek azt, ami igazság, hanem szálljon az unokáról unokára mind a világ végezetéig. — Ott lent a vizek alatt pedig vár, vár, vár a király — ki tudja meddig, ki tudja mi végre. — Vitézei pedig a parton náddá változva, — toldotta a beszédet a pöttömnyi gyermek. — Ügy vagyon, kis unokám, nappal nád, ilyenkor este aranykerek, éjszaka pedig, ha feljön a hold a prelukai fennsík felett, ezüstszérü lándzsaerdő. A nagy királynak ezüstlándzsás serege megmegmozdul ilyenkor. De az iszap oda lent lefogta erősen a vitézek csizmáját, csak helyben lépegetnek, mint az indulni készülő emberi katonák oda túl a nagy vizen. De azért haladnak ők előre. Minden nap egy egy kis lépést. Csakhogy oda lent egy nap annyi, mint ezer esztendő, így vagyon ez. Igen, öreg Preszák! Egyszer csak mégis eljön az idejük és kilépnek a partra. Lehet, hogy akkor már nem élsz sem te, Preszák, sem a kis unokád, a Julika leány. De akkor megmozdul a föld és meginognak a sziklák egy mesebeli furcsa hajnalon, így hát oda lent a tóban, mélyen, ahol az örökkévaló szent csillagok képe reszket csöndes nyári éjszakákon, ott lent a mennyboltozatnyi fényes és ragyogó mélységben csupán iszap volna, amint az emberek kurtára irányított esze gondolja? Vagy csupán a végtelen idők óta beléje hullott fekete és megkövesedett égertobozok pihennének a fényes tükör alatt? Nem atyámfiai! Hallgassátok a bölcs és öreg Preszákot és hallgassátok az ő kis unokáját és akkor ti is helyesen fogjátok tudni ezeket. Mert kérdem : hol laknék a bükkfák árnyékát szerető tót király, minekutána lement egy időre az erdőből aludni és hol laknának az erdei manók hegyes és piros süvegjükkel, hol laknának? Így élt boldogan Preszák a tó mellett és élt volna meg a világ. Hanem a bergelyi erdőt egyszer csak ellicitálták. És vele eladták Preszákot is, aki emberemlékezet óta ott lakott az erdő szívében. Ellicitálódott bizony Preszák is kunyhóstul, malacostul, tyúkostul, kutyástul együtt, néhány cseréptányérával, három fazekával együtt, a kutyájával és unokájával együtt, már mint mindennel együtt, ami ezen a földön Preszákhoz tartozott, úgymint a puliszkafőző üstjével, halfogó hálójával, kaszájával és öreg szegekkel töltött flintájával együtt, mint aki mindenestől az erdőhöz tartozott. Egyszer csak hallja a havas felé ballagó, falut járt bácsoktól, csak hallja a hírt, hogy az ő erdeje is gazdát cserélt és hogy vasút épül a munkán fel. Való igaz volt pedig. Egy milliomos, kegyetlen szívű cég vette meg az erdőt és vele Preszákot. Hogy Preszák is vele járt az erdővel, az se nem drágította, se nem olcsóbbította a vásárt. Preszákot persze senki sem kérdezte meg.