Ifjú Erdély, 1936. szeptember - 1937. július (15. évfolyam, 1-12. szám)

1937-05-01 / 9. szám

A KÖLTŐ ANYJA PETŐFI SÁNDOR: Füstbe ment terv. Egész után — hazafelé — Azon gondolkodom : Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám ? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki ? Midőn, mely bölcsöm ringató, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat, Mig állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt. S a kis szobába toppanék... Röpült felém anyám ... S én csüngtem ajkán ... szótlanul... Mint a gyümölcs a fán. REMÉNYIK SÁNDOR : " Három éve fáj ez a hangulat. És nem tudom kisírni, Versben kipanaszolni magamat. Kisért, és eltűnik — És újra visszajön. S nem tud, nem tud mégsem kihullani A szó s a könny. Tegnap, idegen emberek között, Utcán, villamoson, Azt hittem, most, most mindjárt megfogom. Szememre már fátyol ereszkedett, A lelkem látott. A kalauz csengetett. S a ködben ismét minden elveszett. S ma újra jön, De már nem az a szó , nem az a könny. Ma újra narancsot hoztak nekem. És én a narancsot nem szeretem, Nem szeretem. Fáj a formája, színe szomorít És ize bánat­ iz az Ínyemen. És halotti- tor­iz a torkomon. Amit kapok, azt elosztogatom. De három narancs mindég megmarad Nekem. Ködből felém dereng Ezüstkoszorús édes angyal-arcod. Anyám. Három narancs. És szólsz: Édes fiam, hozzál három narancsot. Már beteg voltál, s nem esett jól semmi. Három narancs ... Utolsó kívánságnak... Én Istenem, de szerény tudtál lenni, Te nem csak életet adtál nekem, De nekem adtad az életedet. Én — három narancsot vittem Neked. És késtem azzal is. Ki tudja, merre kóboroltam akkor, Álmodva akkor is. Mert gyarló volt bennem a szeretet. Hálásan mosolyogtál, S a három narancs Neked jólesett. Ó élet, — világ — narancsligetek. Most minden pompátok lefosztanám, Anyám, Neked. De Neked nem kell csak három narancs. Ködből felém dereng Ezüstkoszorús, hóharmatos arcod. Édes fiam, hozzál három narancsot. Azóta nem bírok narancsra nézni. Facsarja a szivem. Fáj a formája, színe szomorít És ize bánat­ iz az Ínyemen. Amit kapok, azt elosztogatom. De három narancs mégis megmarad Mindég nekem. APRILY LAJOS : Aranykapu. Én is játsztam, énekeltem, ezelőtt sok évvel. Sok kis rézcsengettyű■ hangú falu­ gyermekével. Kerti gyepen, temetőben láncba­ fogva játsztam. — Temetővel szemben laktunk, faluvégi házban. — csilingelt a temetőkert, csilingelt a kertünk, dolgos anyám bent hallgatta, ahogy énekeltünk, ahogy az a rézcsengetyű dalosán szavalta: Nyitva van az — aranykapu — menjetek be — rajta. Aranykaput dolgos anyám gyermekül se látott, mindig barna jellegen át látta a világot. Csak a sors villáma lobbant hangos csattanással, csak a gond kapui nyíltak vascsikordulással, — de előlem meseszóval, dalokkal takarta. Nyitva van az aranykapu, menjetek be rajta. Most a dombon, Rózsadombomban, aranykapu nyílik, aranykapu ragyogása ellátszik a sírig. Szól a dal is, fénytelen és különös a dallam. Egyetlenegy hang dalolja, mégis idehallom. Föld alól szól, aki mondja, elhervadt az ajka . Nyitva van az — aranykapu — menjetek be — rajta. 127

Next