Ifjú Kommunista, 1970. (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-08-01 / 8. szám
I. István király I. István, pogány nevén Vajk (jelentése ifjabb fejedelem) születésének pontos évét nem ismerjük. Mégsem esünk súlyos tévedésbe, ha születésének millenniumáról — ezredévéről — ebben az esztendőben emlékezünk meg, a hagyomány ugyanis a X. sz. 70-es éveinek elejéhez köti ezt az eseményt. A félpogány félkeresztény Géza fejedelem fiának születése valóban történelmi esemény: azzá avatták a körülmények és magának I. Istvánnak a tettei. Személyének és tetteinek tisztelete nemzeti köztudatunk hatékony része. Hogy a nevéhez fűződő nagy átalakulás jelentőségét világosan lássuk, legalábbis két dolgot, a korabeli magyar társadalom fejlettségének szintjét és a Magyar Fejedelemség külpolitikai helyzetét kell szemügyre vennünk. Az elsőt azért kell megvizsgálnunk, hogy felderítsük annak a társadalomnak a jellegét, amely I. István országlása idején lépett be a feudális államiság korába. A másikat pedig a belső fejlődést befolyásoló külpolitikai helyzet alakulásának felmérése céljából tekintjük át. Nomád vagy földművelő magyarság? A X. századi magyarságról a közvélemény azt tartja, hogy ősi, még Kelet-Európa síkságáról magával hozott nomád életformáját folytatta, amihez makacsul ragaszkodott, s hallani sem akart a földművelésről, amelyre csak az I. István tevékenységével összefüggő fejlemények kényszerítették. E közhiedelemmel ellentétben nyelvünk — e csodálatos történelmi tanú — azt vallja, hogy ekés földművelésünk alapját őseink már a kelet-európai sztyeppéről hozták. (Eke, tarló, kapa, szérű, sarló, búza, árpa, szőlő, bor, szűr, söprő — honfoglalás előtti szavaink tanúskodnak erről.) X. századi földművelésünk forrásáról vallanak a Don és a Dnyeper folyók vidékén a VIII— IX. században kialakult műveltségi állapotok bizonyítékai: csoroszlyás ekék, sarlók, búza- és árpamagvak, valamint szőlőmetsző kések, melyek az utóbbi másfél évtized kutatásainak eredményeképpen váltak ismertté. A X. századi magyarság tehát félnomád volt — azaz a rideg állattartás és a földművelés együttese képezte megélhetésének alapját. A honfoglaló magyarság politikai és katonai szervezetében azonban a nomád hagyományok még roppant erősek voltak. Különösen a társadalom felső rétege, a nemzetségi és a törzsi arisztokrácia, annak fegyveres szolgahada — a katonai kíséret — ragaszkodott ősi, pusztai hagyományaihoz. A köznép módosabb csoportjai, melyeket a katonai kíséretbe való bejutás lehetőségei kecsegtettek, szintén szívből ragaszkodtak az ősök példájához. Ez érthető. A katonai vezetők soraiba emelkedésnek még a bizonytalan lehetősége is biztatóbb volt, mint a verejtékes munkával járó szolgaságba süllyedés. A X. századi magyar társadalom tehát urakra és szolgákra tagolódott, de még jelentős volt a közrendű szabadok aránya is. A korai feudális osztályviszonyok keretei már létrejöttek, de a döntő lépés, az uralkodó réteg állami hatalommal rendelkező osztállyá szerveződése és a közrend maradéktalan szolgaságba taszítása még nem történt meg a X. század első felében. Európa és a magyarság E döntő lépés megtételére európai méretű dráma közepette került sor. Az ősi politikai szervezet és a nomád hagyományok, valamint az élet új követelményei közötti konfliktus válságba sodorta a magyar társadalmat. A Válságból való kilábalásnak a módját a főemberek s a szolgaság igájától rettegő közrendű emberek a gyors meggazdagodásban keresték. Régi tapasztalatok bizonyították, hogy a gyors lovashadjáratokból származó zsákmány szolgálhat alapul ilyen meggazdagodáshoz. Az akkori fejlett nyugati feudális fejedelemségek, királyságok közötti viszályok — legalábbis kezdetben — lehetővé tették a hadjáratokat. Az Európa népei ellen intézett magyar támadások sorozata a X. század közepéig eredményesnek bizonyult, már csak azért is, mert a kereszténységükkel hivalkodó német fejedelmek saját viszályaikban szívesen fordultak a pogány ma I. István egyetlen, életében készült hiteles arcképe a magyar királyok koronázási palástján A magyar királyi korona, melyet I. István II. Szilveszter pápától kapott