Ifjú Kommunista, 1970. (14. évfolyam, 1-12. szám)

1970-08-01 / 8. szám

gyar fejedelmekhez szövetségi aján­latokkal. A szövetség árát a legyőzött fél fizette meg. Így a kalandozások néven ismert hadjárataik révén a magyar fejedelmek a korabeli euró­pai ügyek fontos szereplőivé váltak. 936-tól a kíméletlen, vaskezű I. Ottó szász király egyesítette Német­országot. A római keresztény egyház egyre erélyesebben követelte a po­gány magyarok megfékezését. 955- ben Augsburg közelében, a Lech fo­lyó partján a Bulcsú vezérlete alatt álló magyar sereg vereséget szenve­dett a német hadaktól. A vert sereg vezérei — közöttük a különösen elő­kelő származású Bulcsú — bitófán fejezték be életüket. A Lech mezején kapott lecke 962- ben vált igazán nyilvánvalóvá, ami­kor a pápa I. Ottó fejére császári ko­ronát tett. A Német-Római Biroda­lom kimeríthetetlen tartalékaival szemben a válságba jutott Magyar Fejedelemség ereje nagyon is korlá­tozott volt. A kemény kéz politikája A szükséges lépések meghatározá­sára az önfejű, önkényeskedő nem­zetségfők és törzsi fejedelmek alkal­matlanok voltak. A belülről feszítő válság következetes megoldása és a kívülről fenyegető veszély megelőzé­se ugyanis a Magyar Fejedelemség egész területére érvényes intézkedé­seket tett szükségessé. Géza belpolitikai lépései szétzilás­­méletlenül törte meg a helyi hatal­masságok önállóságát, rájuk kénysze­rítette akaratát. 973-ban pedig az egész Magyar Fejedelemség nevében békét kínált I. Ottónak, amit az el is fogadott. Békés szándékát Géza azzal is bebizonyította, hogy fiának a bajor hercegnőt, Gizellát kérte je­gyesül. Géza belpolitikai lépései szétzilál­ták a nomád hagyományokra félté­keny főemberek sorait. A központi, nagyfejedelmi hatalom belső ellen­zékének felszámolása azonban I. Ist­vánra várt. 997-ben, a még nagyfejedelemként hatalomra került István először a sa­ját, az Árpádok nemzetségén belüli ellenzék vezérével, Koppánnyal ke­rült szembe. Koppány az Árpád­nemzetség legidősebbjének — sze­niorjának — jogán igényt tartott a nagyfejedelmi hatalomra. (Ez az igénye összhangban állt a trónörök­lés nomád hagyományaival.) István­nak Ajtonnyal és Gyulával vívott harcát már más okok motiválták. Ők a nagyfejedelmi hatalom érdekeit sértő magatartásukkal vonták ma­gukra István haragját és büntetését. Anyai nagybátyja és nemzetségé­nek szeniorja — pogány értékrend­ben különösen becses rokonok — el­leni zord fellépésével I. István az or­szág konzervatív nagyjai előtt bebi­zonyította a pogány eszmények tart­hatatlanságát; bizonyságot tett ar­ról, hogy azoknak az ő szemében nincs értéke. Az ősi hagyományok ellen azoknál magasabb rendű, új eszmék jegyében, a kereszténység szellemében vívta meg harcát. I. István és a keresztény eszmék neveltetése, alapos tájékozottsága révén jól tudta, hogy a keresztény eszmék nemcsak a hitéletre, hanem a korabeli politikai-társadalmi néze­tekre is nagy hatással vannak. Korá­nak kereszténysége szervezett kere­tekben tevékenykedett, szellemi ve­zérei aktív politikai szerepet játszot­tak. Az egyház az akkori Európában már megszilárdult feudális osztály­társadalom eszmei támasza volt. Az egyház jóindulatának, támoga­tásának elnyerése az országunkra gyanakvással néző erőket legfonto­sabb érvüktől, annak hangoztatásá­tól fosztotta meg, hogy a magyarok­kal mint a pogányság képviselőivel kell szembeszállni. Különös jelentő­sége volt tehát annak, hogy II. Szil­veszter pápától — kora egyik legmű­veltebb emberétől —, s nem a német császártól kért I. István királyi koro­nát. Ezt a koronát pedig az általa szervezett és bőkezűen ellátott ma­gyar egyház főpapja tette fejére 1001-ben. A kor jogi felfogásában a koronázási jelvények eredetének nagy jelentősége volt. A császártól kért korona az ország függőségének, vazallusságának elismerését jelen­tette volna. Így azonban I. István el­ismerte ugyan a pápa egyházi hatal­mának országára is kiterjedő érvé­nyességét, de a magyar egyház fő­papjának szerepe a koronázási szer­tartásban azt is kifejezésre juttatta, hogy a magyar király az egyházi ügyekben különlegesen érdekelt.­­ I. István tehát a középkorban érvényes nemzetközi jogi normák alkalmazá­sával fejezte ki világi hatalmának szuverén forrását. Komolyan vette az általa tisztelt elveket: 1030-ban, a valamiféle kü­lönleges német világi és egyházi ér­dekekért országa ellen haddal táma­dó II. Kondrád német-római császárt fegyverrel oktatta rendre, Magyar­­ország szuverenitásának tiszteletére. E sikeres hadjáratában kiütközött, hogy nem jámbor hiszékenységgel, hanem erővel képviselte a keresz­ténység és az ország függetlenségé­nek eszméjét. A tekintély záloga A kor szemében a hatalom zálo­ga a gazdagság , a föld és a föld népe feletti hatalom volt. I. István végigvitte az ellenzéki úri nemzetsé­gek birtokainak apja által megkez­dett elkobzását. Híveit és az egyhá­zat elégítette ki az elvett birtokok egy részéből, de arra ügyelt, hogy ő legyen az ország leghatalmasabb birtokosa. E birtokszervező tevé­kenysége eredményeként jöttek létre a királyi vármegyék, ősi közigazga­tási egységeink alapjai. A megyék váraiban élő királyi katonaság — élén az ispánnal — ellenőrizte a népet, behajtotta rajta világi és egy­házi terheinek teljesítését, de szem­mel tartotta a megyékben élő birto­kos urakat is. Történelmünknek nevéhez fűződő első írott törvényei kérlelhetetlen szigorral írták elő a szolganép kö­telességeit és az urak jogait. Az úr nélkül kóborló szabadokat a királyi várispáhok szolgálatra fogták, a ki­rálynak minden közrendű szolgálni, adózni tartozott. A magyar társadalom visszavonha­tatlanul az urak és kizsákmányolt parasztság — akik között szép szám­ban voltak rabszolgák is — osztályára bomlott. I. István szívesen fogadott szolgá­latába külföldi lovagokat és főpapo­kat, de nekik is országa társadalmi rendje által meghatározott, törvé­nyei által előírt feltételekhez kellett igazodniuk. Kóbor, a magyar egyház szervezetén kívül álló papokat nem tűrt, kiutasította őket országából. A döntő lépés megtörtént. Magyar­­ország beilleszkedett az európai or­szágok közösségébe, mintegy száz év alatt kialakult a korafeudális társa­dalom és állam. A magyar társadalom a X. század második felében, a XI. század elején azért tehette meg az államisághoz vezető fontos lépést, mert e sorsdön­tő évtizedeket megelőző korban a magyar társadalom belső tagoltsága, gazdasági színvonala elérte a nem­zetségi-törzsi viszonyok túlhaladásá­­hoz szükséges feltételeket. A már be­mutatott feltételeken kívül figye­lemre méltó a magyar egyházszerve­zet kialakulása. Ahol a keresztény­ség nem talált saját egyházi szerve­zetéhez hasonló központi hatalmat, amelyben támaszra találhatott, ha nem bábáskodhatott a már helyben talált világi hatalom tökéletesítésén, ott a kereszténység nem tudott meg­honosodni. I. István király helye történelmünkben Mindezek alapján foglaljuk végül össze, miért tiszteljük, becsüljük nagyra I. Istvánt, miért emlékezünk rá születésének millenniumán kegye­lettel és őszinte elismeréssel. Nagy államférfi, bátor és elkötelezett em­ber volt. A feudális államrend meg­szervezője, s egyszersmind a keresz­tény eszmék megszilárdítója volt ha­zánkban. Történelmünk nagy kirá­lyai között van a helye. Tevékenysé­gével a X­XI. század viszonyai kö­zepette a társadalmi haladást szol­gálta. Akkor ugyanis a feudális osz­tályviszonyok kibontakoztatásának elősegítése jelentette a történelem feltartóztathatatlan menetének sza­baddá tételét. I. István királyunk pe­dig meghallotta és megértette az idők, a történelem szavát. DR BARTHA ANTAL

Next