Ifjú Kommunista, 1970. (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-08-01 / 8. szám
gyar fejedelmekhez szövetségi ajánlatokkal. A szövetség árát a legyőzött fél fizette meg. Így a kalandozások néven ismert hadjárataik révén a magyar fejedelmek a korabeli európai ügyek fontos szereplőivé váltak. 936-tól a kíméletlen, vaskezű I. Ottó szász király egyesítette Németországot. A római keresztény egyház egyre erélyesebben követelte a pogány magyarok megfékezését. 955- ben Augsburg közelében, a Lech folyó partján a Bulcsú vezérlete alatt álló magyar sereg vereséget szenvedett a német hadaktól. A vert sereg vezérei — közöttük a különösen előkelő származású Bulcsú — bitófán fejezték be életüket. A Lech mezején kapott lecke 962- ben vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a pápa I. Ottó fejére császári koronát tett. A Német-Római Birodalom kimeríthetetlen tartalékaival szemben a válságba jutott Magyar Fejedelemség ereje nagyon is korlátozott volt. A kemény kéz politikája A szükséges lépések meghatározására az önfejű, önkényeskedő nemzetségfők és törzsi fejedelmek alkalmatlanok voltak. A belülről feszítő válság következetes megoldása és a kívülről fenyegető veszély megelőzése ugyanis a Magyar Fejedelemség egész területére érvényes intézkedéseket tett szükségessé. Géza belpolitikai lépései szétzilásméletlenül törte meg a helyi hatalmasságok önállóságát, rájuk kényszerítette akaratát. 973-ban pedig az egész Magyar Fejedelemség nevében békét kínált I. Ottónak, amit az el is fogadott. Békés szándékát Géza azzal is bebizonyította, hogy fiának a bajor hercegnőt, Gizellát kérte jegyesül. Géza belpolitikai lépései szétzilálták a nomád hagyományokra féltékeny főemberek sorait. A központi, nagyfejedelmi hatalom belső ellenzékének felszámolása azonban I. Istvánra várt. 997-ben, a még nagyfejedelemként hatalomra került István először a saját, az Árpádok nemzetségén belüli ellenzék vezérével, Koppánnyal került szembe. Koppány az Árpádnemzetség legidősebbjének — szeniorjának — jogán igényt tartott a nagyfejedelmi hatalomra. (Ez az igénye összhangban állt a trónöröklés nomád hagyományaival.) Istvánnak Ajtonnyal és Gyulával vívott harcát már más okok motiválták. Ők a nagyfejedelmi hatalom érdekeit sértő magatartásukkal vonták magukra István haragját és büntetését. Anyai nagybátyja és nemzetségének szeniorja — pogány értékrendben különösen becses rokonok — elleni zord fellépésével I. István az ország konzervatív nagyjai előtt bebizonyította a pogány eszmények tarthatatlanságát; bizonyságot tett arról, hogy azoknak az ő szemében nincs értéke. Az ősi hagyományok ellen azoknál magasabb rendű, új eszmék jegyében, a kereszténység szellemében vívta meg harcát. I. István és a keresztény eszmék neveltetése, alapos tájékozottsága révén jól tudta, hogy a keresztény eszmék nemcsak a hitéletre, hanem a korabeli politikai-társadalmi nézetekre is nagy hatással vannak. Korának kereszténysége szervezett keretekben tevékenykedett, szellemi vezérei aktív politikai szerepet játszottak. Az egyház az akkori Európában már megszilárdult feudális osztálytársadalom eszmei támasza volt. Az egyház jóindulatának, támogatásának elnyerése az országunkra gyanakvással néző erőket legfontosabb érvüktől, annak hangoztatásától fosztotta meg, hogy a magyarokkal mint a pogányság képviselőivel kell szembeszállni. Különös jelentősége volt tehát annak, hogy II. Szilveszter pápától — kora egyik legműveltebb emberétől —, s nem a német császártól kért I. István királyi koronát. Ezt a koronát pedig az általa szervezett és bőkezűen ellátott magyar egyház főpapja tette fejére 1001-ben. A kor jogi felfogásában a koronázási jelvények eredetének nagy jelentősége volt. A császártól kért korona az ország függőségének, vazallusságának elismerését jelentette volna. Így azonban I. István elismerte ugyan a pápa egyházi hatalmának országára is kiterjedő érvényességét, de a magyar egyház főpapjának szerepe a koronázási szertartásban azt is kifejezésre juttatta, hogy a magyar király az egyházi ügyekben különlegesen érdekelt. I. István tehát a középkorban érvényes nemzetközi jogi normák alkalmazásával fejezte ki világi hatalmának szuverén forrását. Komolyan vette az általa tisztelt elveket: 1030-ban, a valamiféle különleges német világi és egyházi érdekekért országa ellen haddal támadó II. Kondrád német-római császárt fegyverrel oktatta rendre, Magyarország szuverenitásának tiszteletére. E sikeres hadjáratában kiütközött, hogy nem jámbor hiszékenységgel, hanem erővel képviselte a kereszténység és az ország függetlenségének eszméjét. A tekintély záloga A kor szemében a hatalom záloga a gazdagság , a föld és a föld népe feletti hatalom volt. I. István végigvitte az ellenzéki úri nemzetségek birtokainak apja által megkezdett elkobzását. Híveit és az egyházat elégítette ki az elvett birtokok egy részéből, de arra ügyelt, hogy ő legyen az ország leghatalmasabb birtokosa. E birtokszervező tevékenysége eredményeként jöttek létre a királyi vármegyék, ősi közigazgatási egységeink alapjai. A megyék váraiban élő királyi katonaság — élén az ispánnal — ellenőrizte a népet, behajtotta rajta világi és egyházi terheinek teljesítését, de szemmel tartotta a megyékben élő birtokos urakat is. Történelmünknek nevéhez fűződő első írott törvényei kérlelhetetlen szigorral írták elő a szolganép kötelességeit és az urak jogait. Az úr nélkül kóborló szabadokat a királyi várispáhok szolgálatra fogták, a királynak minden közrendű szolgálni, adózni tartozott. A magyar társadalom visszavonhatatlanul az urak és kizsákmányolt parasztság — akik között szép számban voltak rabszolgák is — osztályára bomlott. I. István szívesen fogadott szolgálatába külföldi lovagokat és főpapokat, de nekik is országa társadalmi rendje által meghatározott, törvényei által előírt feltételekhez kellett igazodniuk. Kóbor, a magyar egyház szervezetén kívül álló papokat nem tűrt, kiutasította őket országából. A döntő lépés megtörtént. Magyarország beilleszkedett az európai országok közösségébe, mintegy száz év alatt kialakult a korafeudális társadalom és állam. A magyar társadalom a X. század második felében, a XI. század elején azért tehette meg az államisághoz vezető fontos lépést, mert e sorsdöntő évtizedeket megelőző korban a magyar társadalom belső tagoltsága, gazdasági színvonala elérte a nemzetségi-törzsi viszonyok túlhaladásához szükséges feltételeket. A már bemutatott feltételeken kívül figyelemre méltó a magyar egyházszervezet kialakulása. Ahol a kereszténység nem talált saját egyházi szervezetéhez hasonló központi hatalmat, amelyben támaszra találhatott, ha nem bábáskodhatott a már helyben talált világi hatalom tökéletesítésén, ott a kereszténység nem tudott meghonosodni. I. István király helye történelmünkben Mindezek alapján foglaljuk végül össze, miért tiszteljük, becsüljük nagyra I. Istvánt, miért emlékezünk rá születésének millenniumán kegyelettel és őszinte elismeréssel. Nagy államférfi, bátor és elkötelezett ember volt. A feudális államrend megszervezője, s egyszersmind a keresztény eszmék megszilárdítója volt hazánkban. Történelmünk nagy királyai között van a helye. Tevékenységével a XXI. század viszonyai közepette a társadalmi haladást szolgálta. Akkor ugyanis a feudális osztályviszonyok kibontakoztatásának elősegítése jelentette a történelem feltartóztathatatlan menetének szabaddá tételét. I. István királyunk pedig meghallotta és megértette az idők, a történelem szavát. DR BARTHA ANTAL