Ifjú Kommunista, 1982. (26. évfolyam, 1-12. szám)
1982-05-01 / 5. szám
VISSZAEMLÉKEZÉS ellenes parancsot tilos végrehajtani — magyarázta. — Emlékeztek rá? Nem emlékszünk, mivel nem tettünk katonai esküt, másodévesként még csak nem is olvastuk a szövegét. S vajon 15—16 éves fejjel ki ítélhetné meg, hogy egy parancs népellenes vagy nem. Jól ítélték-e meg minden esetben a nálunknál érettebbek, tapasztaltabbak? Az biztos, az a fiatalember egy olyan parancsot, amely a szovjet csapatok elleni harcra utasít, eleve népellenesnek minősített. S voltaképpen arra biztatott minket, hogy tagadjuk meg a végrehajtását. Nem volt rá szükség. November 4-én estefelé azt a parancsot kaptuk, hogy katonai felszerelésünket helyezzük biztonságba, rejtsük el, a raktár ruhakészletéből öltözzünk civilbe, s mivel az iskolába való bevonulásunk már lehetetlen, igyekezzünk mihamarabb hazajutni. Őrségünkből négyünknek át kellett jutni Budára. Mivel társaim — vidékiek lévén — nem ismerték ki magukat a belvárosban, az én vezetésemmel indultunk a Duna felé. Akkor tudtam meg, mit értenek az írók azon, hogy „kísérteties csend” meg „kihalt város”. Hogy kisebb célpontot nyújtsunk, szorosan a fal mellett haladtunk egymás nyomában. Roppanó lépteink visszhangja tudósított arról, hogy élnek emberek azon a környéken. A magas házfalaktól határolt utcafolyosókon akadálytalanul gyorsult sziszegővé a meglehetősen hideg szél. A kábelvezetékekre kifeszített lámpatestek hintáztak, sápadt fényük imbolyogva bóklászott előre-hátra. Hirtelen zaj ijesztett meg minket. Rutinos módon kaptunk a fegyverünkhöz, ami már nem lógott a vállunkon. A visszafojtott izgalom harsogó nevetésben tört ki belőlünk, amikor rájöttünk, hogy megfélemlítőnk egy zacskó, amelyet a szél hajt előttünk az utca közepén. Egy hatalmasnak tűnő térre jutottunk ki. A legrövidebb út az lett volna, ha átvágunk rajta. Sietős volt az utunk, de nem annyira, hogy ezt meg is tegyük. Kerülve igyekeztünk tovább a tér alkotta körív szélén. Már csaknem befordultunk az egyik utcába, amikor a háborús regényekből jól ismert felszólítást meghallottuk: — Sztoj! Igyi szuda! Két szovjet katona — miután megmotoztak — lövésre tartott gépkarabélyokkal a következő bekötőutca torkában ásítozó páncéloshoz kísért bennünket s ott átadott egy magyar alezredesnek. A katonai szabályzatnak megfelelően jelentkeztem. A tisztet automatikusan elvtársnak szólítottam, azonnal eszembe jutott, ez ellentétben áll a legutóbbi miniszteri paranccsal, amely szerint bajtársat kellett volna mondanom. Feledékenységemért bocsánatot kértem, az alezredes azzal csökkentette fegyelmezetlenségem súlyát, hogy megnyugtatott: — Nevezzen nyugodtan elvtársnak, mivel annak érzem magam. Míg keresztkérdésekkel ellenőrizte, valóban azok vagyunk-e, akiknek mondjuk magunkat, megfigyelhettük: szép számmal akadnak fegyveres magyarok a páncélos mögött. Katonai öltözetben, rendőrruhában, néhányan civilben. Eszembe jutott a kismama férje, aki többedmagával a szovjet csapatokhoz indult. Szerettem volna megtudni, vajon közöttük van-e. De nem mertem megkérdezni. — Ez itt az úgynevezett Lenin Intézet — bökött oldalra a magyar alezredes, szemmel láthatóan az egység parancsnoka. Az egyetemisták most döntik el odabent, leteszik a fegyvert, vagy ellenállnak. Mivel a hidak le vannak zárva, továbbá el se jutnának a Duna partjáig, feltartóztatnák magukat a járőrök, azt javaslom, várják ki a dolog végét. Ha harcra kerül sor, meghúzódnak mögöttünk, ha sikerül békésen megegyeznünk, megkérjük az egyetemistákat, fogadják be magukat néhány napra, míg átjuthatnak Budára. A diákok egy óra múltán letették a fegyvert. Befogadtak minket és a gyűlésteremnek is használt, zsúfolt étkezdéjükbe vezettek. Vacsoraként egy szál kolbászt meg egy darab kenyeret kaptunk, de perceken belül olyan vitára került sor közöttük, hogy még az evésről is csaknem megfeledkeztünk. Az egyetemisták politikailag három csoportot képeztek. Az egyik a kapitalista világrendszerhez való azonnali csatlakozásunk mellett kardoskodott, a másik - ide tartozott a túlnyomó többség - sem 49 .